Van-e közöm a migránsokhoz és a migránsléthez?

Olvasási idő: 3 perc

Az ehavi életigével a Kivonulás könyve erre hív minket: „A jövevényhez ne légy kegyetlen és ne sanyargasd, hiszen ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén.” (Kiv 22,20). Az igemagyarázatban ezt olvashatjuk: „Isten különösen kedveli és óvja az idegeneket, mert a szegényekkel, az árvákkal és az özvegyekkel együtt ők a legsebezhetőbbek. Ezt bizonyítja mindaz, amit az Egyiptomi fogság alatt megtapasztaltak. Isten hatalmának beavatkozását, a kivonulás történetet az Ószövetség újra és újra felidézi”.

Idegennek lenni nem csupán jogi vagy földrajzi státuszt jelent. Olyan emberi tapasztalat is egyben, amelyet szinte mindannyian átéltünk már legalább egyszer, valamilyen formában.

Idegennek érezzük magunkat, valahányszor olyan környezetbe kerülünk, amelynek szabályait, szokásait nem ismerjük. Lehet ez egy új ország, munkahely, iskola vagy idősotthon, egy addig számunkra ismeretlen társadalmi csoport vagy akár egy másik család otthona. Az is idegenként hathat, amikor a fiatalabb generációk számunkra érthetetlen nyelvezetet és utalásokat használnak, vagy amikor rádöbbenünk, hogy az a társadalom, amelyhez azt hittük, hogy tartozunk, olyan irányban változott meg, amellyel már nem tudunk azonosulni.

Mindannyian tudjuk tehát, milyen érzés kívülállónak lenni, és ez a közös tapasztalat segíthet abban, hogy beleéljük magunkat mások helyzetébe.

Az emberiség története mindig is a kultúrák találkozásának története volt. A migráció egyrészt konfliktusokat és nehézségeket idézett elő, másrészt elősegítette a kölcsönös eszmecserét, egymás gazdagítását és a társadalmak mélyreható átalakulását. Ezért a migráció jelenségére nemcsak válsághelyzetként tekinthetünk, hanem olyan lehetőségként is, amely az egész emberi család megújulását szolgálhatja. A migráció arra hív bennünket, hogy kilépjünk a biztonságot nyújtó megszokott kereteink közül és elinduljunk a másik ember felé.

_{A kép illusztráció. (Pexels)}

Az igazi kihívás abban rejlik, hogy a korszakváltást olyan szemlélettel éljük meg, amely képes felismerni a remény magvait is, amelyeket a migráció magában hordoz, és a befogadást olyan térré alakítja, ahol megteremthetjük a testvériséget.

Kezdhetjük apró gesztusokkal. Olyan cselekedetekkel, amelyek jelentéktelennek tűnhetnek, de sok más ember hasonló tetteivel összekapcsolódva csendes és kézzelfogható láncolatot alkotnak

, amely „gátat emelhet a barbársággal szemben”. – Chiara Lubich fogalmazott így 2004 júniusában, egyik utolsó nyilvános beszédében, amelyet Londonban tartott: „[…] tapasztalatunk azt mutatja, hogy óriási feladat áll azok előtt, akik arra vállalkoznak, hogy elmozdítsák a gyűlölet és az erőszak hegyeit. Ám ami az elszigetelt és megosztott emberek milliói számára lehetetlen, az lehetséges azoknak, akik a kölcsönös szeretetet, az egymás iránti megértést és az egységet életük alapvető mozgatórugójává tették.”

Ha így élünk, a párbeszéd a találkozás valódi kultúrájává válhat, amelyben az emberek közötti különbségek többé már nem akadályt jelentenek, hanem a közjó szolgálatára szóló ajándékká válnak.

Hasonlóról számolt be egy svájci plébános is, aki megosztotta velünk, mi mindent tanult meg egy migránsokat befogadó központban élve. Egyrészt felismerte, hogy mennyire jelen van a rasszizmus mindannyiunkban, másrészt megtapasztalta a találkozás rendkívüli, átalakító erejét.

Őt idézzük:

„Csak egy példát említek: itt, Luzernben három éven át élt velünk egy ruandai fiatalember. Nem voltak okmányai, és amikor megérkezett, lelkileg nagyon rossz állapotban volt. Az első időszak nem volt egyszerű. Idővel azonban újra kezdett kibontakozni az egyénisége, és sokszínű közösségünk vele együtt még inkább kivirágzott.

Mennyit nevettünk, ünnepeltünk és imádkoztunk együtt, és mennyi bizonytalanságot és kihívást küzdöttünk le közösen! Valóban testvérekké váltunk.

Ez különösen azon a napon mutatkozott meg, amikor ruandai testvérünknek akarata ellenére el kellett hagynia az országot. Négy rendőr jött érte az otthonunkba, hogy kényszerrel visszatoloncolják a hazájába. Nagyon meglepődtek, amikor tíz, mind különböző nemzetiségű ember jött elbúcsúzni ruandai társunktól. A rendőrök személyesen átélhették, hogy még egy ilyen, rendkívül nehéz helyzetben is milyen békés légkör tud uralkodni. (…) Öt év telt el azóta, de az a mély, családi kötelék, amely kialakult közöttünk, ma is él, és kontinenseken átível.”.