Politika a hétköznapokban

Olvasási idő: 6 perc

„… egyetértetek, ugyanúgy szerettek, és egy lélekként ugyanarra törekedtek.” (Fil 2,2)

Amikor a jogi egyetemen egy republikánus déli srác találkozik egy demokrata északi lánnyal, nem meglepő, hogy a beszélgetés hamar a politikára terelődik. Ami viszont meglepő, hogy mi összeházasodtunk, és az azt követő harminchét évben is folytattuk ezeket a beszélgetéseket. Hozzáállásunkban ilyenkor a Fokoláre lelkisége vezetett bennünket, amelyből sokat tanultunk a velünk szembekerülő politikai helyzetek kezeléséhez.

Bár sok vitánk a hazai szalagcímekre és a választásokra összpontosítva csupán elméleti síkon zajlott, némelyek a mindennapjainkat is jelentős mértékben érintették. Amikor Lori a ’90-es évek végén aktív szerepet vállalt a bevándorlási politikában, John támogatta őt, hogy segítsen az embereken, építse a kapcsolatait, és ismerje meg az ügyvédi pálya belső működését. Mivel azonban a legjobb stratégiákról és megoldásokról másképpen gondolkodtunk, rendszeresen keveredtünk elkeseredett szóváltásba. Ha nem lettünk volna házasok és elkötelezettek a kapcsolatunk folytatása mellett, egy idő után talán nem beszéltünk volna erről.

Ez viszont nagy hiba lett volna. Az ilyen és ehhez hasonló problémákból ugyanis azért tudtunk épülni, mert meghallgattunk egy másik nézőpontot. Ez persze, amilyen jól hangzik, annyira fájdalmas is.

Házasnak lenni azt jelenti, hogy nem nevezhetjük a másikat hülyének, és nem állhatunk tovább. A saját meggyőződéseink mélyére kellett ásnunk, ki kellett gyomlálnunk a következetlenségeinket, irracionális előítéleteinket és a számunkra kényelmes dolgok iránti vágyunkhoz való ragaszkodásunkat.

Ez amellett, hogy időigényes, arra is rákényszerít, hogy az egyetértésre való képtelenségünkben meglássuk az „elhagyott Jézust”[1]. Ezáltal finomabb és gazdagabb képet tudunk alkotni a világról, felfogásunk talán jobban közelít az igazsághoz.

Bár akkor még a hazai politikába nem vonódtunk be, és politikai párthoz sem tartoztunk, mégis a politika kellős közepén találtuk magunkat. John ma már nyugdíjas, és az egyházközösségünk képviselő-testületének elnöke, valamint az Iowa Network Against Human Trafficking emberkereskedelem ellen fellépő hálózat igazgatója. Lori a saját ügyvédi irodájának igazgatósági tagja, jövőre pedig elnöke lesz. A politika az említett szervezetek tagjainak életében is kihívást jelent és következményekkel jár. Jó példák erre a következő helyzetek:

A kapcsolat fontosabb, mint az ideológia. Házasságunk elején Lori bevándorlási ügyvédi munkája mellett nagy erőkkel vetette bele magát a bevándorlási törvény reformjába. Rosszul esett neki, és mérges volt amiatt, hogy John szülei a bevándorlási reformmal kapcsolatban ellentétes álláspontot képviseltek. Mivel ők a keleti parton, mi pedig Közép-Nyugaton élünk, nem találkoztunk eleget ahhoz, hogy ezeket az ellentéteket fel tudjuk oldani. Bár Lori John és a gyerekek miatt kötelességből rendszeresen meglátogatta őket, érzelmileg évekre eltávolodott tőlük. Végül belátta, hogy elvesztegette ezt az időszakot, ahelyett, hogy jobb kapcsolatot épített volna velük – ez most, hogy a fizikai és mentális egészségük már nem az igazi, még szembetűnőbb. Kemény lecke volt, de igyekszünk eszünkbe juttatni, amikor vitás ügyekkel találkozunk.

Bátorítás és más nézőpontok felkínálása. Mindketten azokat a politikai gondokat hozzuk fel a másiknak, amelyekkel a különbözőségeink miatt küzdünk. Egy kérdés őszinte megvitatása messze túlmutat annak kockázatán, hogy nem értünk egyet. Másrészt pedig nem szeretnénk abba a kísértésbe esni, hogy csak azért nem fogalmazunk meg ellenkező véleményt és nézünk ezáltal szembe a párbeszéd jelentette kihívásokkal, mert inkább pihennénk és ülnénk a tévé előtt.

Lori ugyanezt a hozzáállást alkalmazza az ügyvédi iroda igazgatótanácsában is: mindenkit arra bátorít, hogy akkor is mondja el a véleményét, ha a csoport látszólag már Lori javaslatát támogatja. Egy új vélemény meghallgatása után gyakran hoznak más és valójában jobb döntést.

Ha a vita őszerinte nem halad a megfelelő irányba, nézőpontját akkor is annak szellemében próbálja előadni, hogy a legjobb döntés szülessen, ha az kissé kellemetlen is.

Amikor valakit hathatósan bátorítunk arra, hogy ossza meg eltérő véleményét, vagy amikor tényleg a saját gondolatainkat adjuk elő, valójában kezdeményezővé válunk a szeretetben.

Azt is megtanultuk, hogy soha ne feltételezzük, egy adott csoport egyetért egy fontos döntésben, ha előbb nem beszélgettünk róla. Amikor az embereket nem bátorítjuk hathatósan arra, hogy osszák meg az álláspontjukat, gyakran ásunk el olyan problémákat, amelyek később robbannak.

Amikor John az Iowa Network Against Human Trafficking igazgatósági tagja lett, a csoport éppen egy sor irányelvet készített elő az emberkereskedelem túlélőit szolgáló intézmények számára. Az irányelvek támogatói úgy gondolták, hogy a javasolt szabályok jól védik majd a túlélőket, és feltételezték, hogy ezzel mindenki egyetért. Az irányelveket nehezményezők pedig azt hitték, hogy a többség támogatja az új szabályokat, ezért nyilvánosan nem is fogalmazták meg az aggodalmaikat. A dokumentum előkészítése rengeteg időt és energiát felemésztve, hónapokon át zajlott, miközben az igazgatósági ülések során komolyan egyetlen alkalommal sem vitatták meg.

Amikor azonban végre szavazni kellett az irányelvekről, az eredmény döntetlen lett. Ekkor az elnök, aki addig tartózkodott, az irányelvek elfogadásával döntötte el a szavazást. Az értekezletet követően az „ellenzők” közül sokan lemondtak. Beavatkozását megbánva az elnök a következő értekezleten a kérdést ismét szavazásra bocsátotta, az irányelveket pedig visszavonták, ami aztán több támogató lemondásához vezetett. Összesen hat igazgatósági tag mondott le. Nem sokkal később az igazgatóság elnöke felkérte Johnt, hogy kövesse őt az elnöki poszton, és indítsa el az átadás-átvételi folyamatot.

John új igazgatósági tagok toborzása helyett az igazgatótanácsban előbb inkább a párbeszéd kultúráját igyekezet meghonosítani, mivel úgy gondolta, senki sem csatlakozhat egy vezetőséghez szabad és nyílt viták nélkül. A igazgatótanács szakértőt kért fel, hogy segítse az összeomlott igazgatósági eljárás helyrehozására összpontosító igazgatósági üléseket. Később mind egyetértettek abban, hogy az irányelveket minden jó szándék ellenére sem az intézmények bevonásával dolgozták ki, és eleve nem szabadott volna őket bevezetni. Végül a felmondott igazgatósági tagok közül egy kivételével mindenki visszatért az igazgatótanácsba.

A meghallgatás jelentősége. A határozott véleménnyel bíró emberek számára a legnehezebb dolog gyakran az, hogy valóban meghallgassák a másik véleményét. Ez annyit jelent, hogy azért figyelünk, hogy valamit jobban megértsünk, nem pedig azért, hogy közben kigondoljuk a következő remek érvünket. Fontos azonban, hogy a beszélő személyt éppúgy megértsük, mint a mondanivalóját. Egy logikusan sehová nem vezető beszélgetésből időnként bizalomra épülő új kapcsolat születik csak azért, mert figyelmesen végighallgattuk a másikat. Amikor valaki szeretve és tisztelve érzi magát, a személyt az eszmék elé helyezi, és objektívebb szemmel tud tekinteni a véleményekre. Ahol pedig bizalom épül, korábban leküzdhetetlennek tűnő akadályok válnak kezelhetővé.

John ezt a leckét akkor tanulta meg, amikor felkérték, csatlakozzon az új egyházközösségünk képviselő-testületéhez. Kezdetben a feszült és vitákat nem nélkülöző üléseket a témához nem kapcsolódó, terjengős felszólalások tarkították. Egyszer aztán valaki kifakadt: „Mégis mit kell tennie egy egyházközösségi képviselő-testületnek?” A hölgy a következő héten kilépett a képviselő-testületből, és otthagyta a plébániát.

Amikor az elnök mandátuma lejárt, a soron következő illető az ezzel járó konfliktusra hivatkozva visszautasította a feladatot. A plébános ekkor felkérte Johnt, jóllehet ő akkor még új volt az egyházközösségben.

Ahelyett, hogy saját napirendet vezetett volna be, inkább minden héten félrehívta az egyet nem értőket, hogy megpróbálja megérteni őket, és meghallgassa az elképzeléseiket az egyházközösség szükségleteit illetően.

A képviselőtestületi ülések során is meghallgatta és bátorította azokat, akik megosztották a nézeteiket. Néhány hónappal később a testület hangszíne megváltozott. A hozzászólások a napirendhez kapcsolódtak, a tagok őszintén, mégis tisztelettel tettek megjegyzéseket, és megjelentek az egyházközösség javítására irányuló átgondolt stratégiák.

Ha emberek azért gyűlnek össze, hogy egy csoportért tegyenek, előkerül a politika, és ez önmagában nem rossz dolog. Elvégre a politikáról Chiara Lubich is azt mondta, hogy „a legfőbb szeretet”. Azáltal azonban, hogy a Fokoláre lelkiséget a hétköznapi életünk politikai tevékenységeire vonatkozó keretként fogadtuk el, mindig gyümölcsöző párbeszédben lehetett részünk. Így nem csak abban értettünk egyet, hogy nem értünk egyet.

^{[1] 2000-ben Chiara Lubich ezt írta: „… arról hallottunk, hogy [Jézus] legnagyobb fájdalma, amit elszenvedett, és ennél fogva a legnagyobb szeretete az volt, amikor a kereszten megtapasztalta az Atyától való elhagyatottságot. »Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?« Nagyon mélyen érintett bennünket. […] Ezért nem csak az összes személyes fájdalmunkban fedeztük fel, amiből nem volt hiány, és azokban a felebarátainkban, akik gyakran magányosak voltak, elhagyatottak, elfeledettek, hanem mindazokban a megosztottságokban, azokban a traumákban, a szétesettségben, a kisebb-nagyobb közömbösségben, ami a családokban, a generációk között, a gazdagok és a szegények között volt. És néha magában az Egyházban is. Később felfedeztük Őt a különböző egyházak közötti szakadásban és még később a vallások között és azok között, aki hisz és akinek más a meggyőződése.}