Minőségi ajándékozás

Olvasási idő: 4 perc

Az idei adventben Keresztelő János hangja zeng: „Készítsétek elő az Úr útját! Egyengessétek ösvényeit!” (Máté 3,3).^[1] Az ima és a böjtölés mellett az egyik javasolt erénygyakorlat erre az időszakra az adakozás, amely csodás ellenszere az ebben az időszakban csábító túlzott fogyasztásnak és a materializmusnak.

Ahogy Leó pápa nemrégiben emlékeztetett minket a szegények iránti szeretetről szóló apostoli buzdításában: „Bármilyen formát is öltsön, az adakozás megérinti és meglágyítja megkeményedett szíveinket. Nem fogja megoldani a világméretű szegénység problémáját, mégis szükség van rá bölcs, szorgos és szociálisan felelős hozzáállással. Ami minket illet, alamizsnát kell adnunk, hogy ezáltal érjük el és tapintsuk meg a szegények szenvedő testét.” (#119)

Joghallgatókkal dolgozva régóta gyötör az a kérdés, hogyan kezdeményezzünk beszélgetést arról, hogyan osszuk meg anyagi forrásainkat úgy, hogy mások anyagi szükségleteit kielégítsük – miközben a hallgatóim maguk is nyakig eladósodtak a diákhitelektől. Néhány konkrét gyakorlatról mesélnék.

Elsőként készítsünk ésszerű költségvetést, majd figyeljünk arra, hogy Isten szerető közbenjárása hogyan gondoskodik ezekről a szükségletekről. A különbözetet aztán megoszthatjuk a rászorulókkal. Amikor jogi egyetemre jártam, volt egy borítékom, amelybe ezeket a tapasztalatokat és a befolyt pénzt gyűjtöttem megosztásra. Például: „Egy szép napot kaptam ajándékba elég idővel arra, hogy busz helyett gyalog menjek az egyetemre = 75 cent megosztásra a heti közlekedés költségeiből.” Valóban, akkoriban csak 75 cent volt! „Kaptam egy szép pulóvert anyutól = 20 dollár megosztásra a ruhaköltségekből.” Ebben a formában az „alamizsnám” gyakran úgy tűnt, mintha egyszerűen előre kifizetném a már megkapott szeretet és gondoskodás élményét.

Egy másik gyakorlat gyerekkori élményemen, „alternatív karácsony” élményén alapul. Amikor általános iskolás voltam, kreatív szüleim olyan szokásokat igyekeztek kialakítani, amelyek segíthetnek nekünk, gyerekeknek ellensúlyozni a Los Angeles-i külvárosi életünket átható fogyasztást.

Karácsonyra időt ajándékozó „kuponok” csereberélését vezették be, például azzal az ígérettel, hogy segítünk egy adott feladatban,

pl. „Elmosogatok vagy kiviszem a szemetet helyetted, amikor rajtad lenne a sor.” Ez a gyakorlat rengetegféleképpen tágította a látókörünket, ahogyan családként fejezhettük ki egymás iránti szeretetünket és törődésünket.

Egy családi emlékkönyvem őrzi a kedvenc kuponomat („Megkötöm neked a köpenyedet!”), amely felidézi az öcsémről az emléket, ahogy konyhai kötényben rohangál körbe-körbe, és meg van róla győződve, hogy szupermeni ereje lett…

Emlékszem az első évemre, amikor ügyvédként dolgoztam New Yorkban egy nagy ügyvédi irodában, és ez volt egyben az első évem, amikor a Fokoláre közösség egy bronxi házában laktam. Mivel egyikünk sem ismerte igazán a nagy ügyvédi irodák kultúráját, kissé aggódtunk az ünnepek körüli ajándékozással kapcsolatban. Szegénységi fogadalmunk melletti költségvetésünkből aligha tudtam volna illően kinéző ajándékokat venni a mentoraimnak, akik megkönnyítették a belépésemet ebbe a világba. Talán fölbátorítottak a gyerekkori élményeim, és javasoltam, próbáljunk ki valami egyszerűt: házi készítésű banánkenyeret. Mindannyiunkat megérintett a válasz: a kollégák őszinte hálája a drága ajándékért, az időért, amit a házi készítésű süteményre szántunk.

Néha felmerül bennünk a kérdés, hogy vajon az anyagiak vagy az idő megosztására irányuló erőfeszítéseink milyen hatással lesznek a családtagjainkra vagy azokra, akikről gondoskodunk. Gyakran ezek a döntések kötnek össze minket: nemcsak rajtam múlik, az időm és a javaim nem teljesen az enyémek. Így talán az utolsó gyakorlat az lehetne, ha megőriznénk a kölcsönös szeretet légkörét, amely megvilágíthatja a közös döntéseinket arról, hogy mikor helyénvaló a javainkat vagy az időnket adományozni.

Nemrég elkísértem orvosi vizsgálatra egy barátnőmet a Fokoláre házunkból. Tudtam, hogy ez a vizsgálat korábban nehéz volt a számára. Az én konkrét feladatom az volt, hogy gondoskodjak róla, és megbizonyosodjak arról, hogy biztonságban hazaérjen. A váróteremben ülve tanúja voltam, ahogy egy frusztrált recepciós és egy kétségbeesett hölgy, aki csak spanyolul beszélt, nem értettek szót egymással. Tartottam tőle, hogy a nem létező spanyol nyelvtudásom csak teljes káoszt okozna, különösen egy egészségügyi helyzetben, ezért nem avatkoztam közbe.

A barátnőm, aki jobban tudott spanyolul, mindjárt végez. De vajon lesz-e olyan állapotban, hogy segítsen? Amikor kijött, talán a köztünk lévő szeretet miatt rögtön tudtam, hogy kérhetem a kedves segítségét. A barátnőm tudott segíteni a hölgynek, és a recepciós szélesen elmosolyodott a megkönnyebbüléstől. Miközben a kórház bejáratához sétáltunk, a barátnőm és a hölgy kölcsönösen fölismerték a cipelt betegségek súlyát, és egymást bátorították. Amikor beszálltunk az autóba, mindketten úgy éreztük, mintha nagy ajándékot kaptunk volna.

A kölcsönös szeretet segített nekünk „egyenessé tenni az ő ösvényeit” – és ezzel együtt megtapasztaltuk annak örömét, hogy ajándékká válhatunk mások számára.

^{[1] Újszövetségi Szentírás. P. Békés Gellért és P. Dalos Patrik fordítása. Tizenhetedik kiadás. Bencés Kiadó és Terjesztő Kft. Pannonhalmi Főapátság – Pannonhalma, 2005.}