Közös keresztünk

Olvasási idő: 4 perc

_{Szent István király a Magyarok Nagyasszonyának ajánlja fel a Szent Koronát a kiskunfélegyházai Szent István-templom oltárképén}

Érettségit követően Kiskunfélegyházán folytattam tanulmányaimat a tanítással-neveléssel foglalkozó Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Iskolanővérek szerzetesrendjének Constantinum intézményében. Színes társaság voltunk: származási helyünk lajstromát a határokon átívelő vidéki települések is gazdagították, ahonnan a különböző szakképesítések megszerzéséért érkeztünk. Az intézmény lépcsőit és padjait attól függően koptattuk egy vagy két évig, hogy érdeklődésünk alapján ki melyik területen kívánt szakosodni.

Szociális érzékenységemet a nagycsaládból származó mivoltom erősítette, így egyrészt annak is köszönhető volt, hogy a gyógypedagógiai asszisztens szakirányt elvégeztem. Akkoriban gyakran dúdoltam, s ekképpen mélyen beivódtak gondolataimba Sillye Jenő dalai. Ezek közül egyiknek a refrénjét az ott töltendő időszakom jelmondatává választottam.

„Mit sem aggódom, nem féltem életem,

csak hogy végigfussam a pályám,

s a feladatom teljesítsem,

melyet Jézus bízott rám.”

Választásomban a tanévkezdés előtt történtek úgyszintén megerősítettek. Pár nappal korábban érkeztem a kollégiumba, és nemsokára terjedt a hír, hogy a Szeretet Misszionáriusai szerzetesrend alapítója, a mára már szentté avatott Kalkuttai Teréz anya elhunyt. Sokak példaképe az elesettekben, betegekben, leprásokban, egyszóval minden elhagyatott emberben személyválogatás nélkül meglátta Jézust. A szeretet és béke hírnökeként karizmatikus egyéniségével még a hajthatatlan vezetőket is képes volt alakítani, formálni. Teréz anya személyét nemes egyszerűsége és pozitív tulajdonságai példaképként éltették tovább bennem. Ennek mentén a fogyatékkal élőkhöz való viszonyulásom a mai napig azt sugallja, hogy ha valaki nem tud rajtuk segíteni, akkor ne álljon útba miattuk sajnálkozni, inkább szánjon időt értük imádkozni!

Hozzáállásomat a hajdani kötelező nyári gyakorlatok megtapasztalásai erősítették, amikor a Hallássérültek Pasztorációja által a Csatkán táborozó siket és nagyothalló gyermekek és felnőttek csoportjához társultam. Biztosan sokan gondolnák, hogy síri csend honolt a tábor idején. Ellenkezőleg, hiszen kimondhatatlanul színesítette napjainkat a jókedv, kacagás és megannyi humoros helyzet a reggeli torna, kirándulás vagy egyéb tevékenység közepette! Bár a jelnyelv számomra teljesen ismeretlen volt, a gyermekek készségesen és türelemmel segítettek elsajátítani a kommunikációhoz és imádkozáshoz szükséges alapokat Az önzetlen szeretet, nyitottság, együttműködés és barátság ajándéka tanúsítja, hogy „a vidám szív derűssé teszi az arcot is” (Péld 15,13).

Számomra tehát nem volt idegen a kiskunfélegyházi szerzetesközösség világa, ugyanis a rendszerváltást követően szülővárosomban is megtelepedett egy női szerzetesrend, csak épp más tevékenységgel. Messzi vidékről érkezőként néha rácsodálkoztam az addig még nem látott dolgokra, történésekre. A kollégium számomra kuriózumnak számított amiatt, hogy magyarságtudatunk és összetartozásunk mélyült, amit a nővérek vallásos neveltetése úgyszintén segített, de alapvető értékeinket otthonról hoztuk. Mélyen belém vésődtek az intézmény akkori vezetőjének, M. Consummata nővérnek a szavai, amelyek egyfajta intésnek bizonyultak, amikor a reggeli imára gyülekeztünk az osztálytermek melletti kápolnában. „A pontosság királyi erény” – hangzott el valahányszor, amikor hézagos létszámban jelentünk meg reggelente, vagy netán késve érkeztünk, hogy a tanárokkal és nevelőkkel közösen kérjük Isten segítségét az aktuális tanítási napra.

A várva-várt hétvégék gyakran egy pillanat alatt elszálltak, miközben a kollégiumi társainkkal arra törekedtünk, hogy a várost és a környéket megismerjük. Legtöbbször a Szent István király plébániára mentem szentmisére, ahol az ifjúsági énekkarba is bekapcsolódtam.

A 19. század vége felé épült neoreneszánsz stílusú templomba lépve mindig simogatta a lelkemet a főoltárképen látható jelenet, amint Szent István király a Magyarok Nagyasszonyának ajánlja fel a Szent Koronát.

Ez az érzés lelkesített a hétköznapokban is, amikor a szélrózsa minden irányából jelenlévő határontúli évfolyamtársaimmal közös tevékenységet végeztünk, vagy netán humorosan igyekeztünk a tanulással kapcsolatos kihívásokat legyőzni.

A különféle régiók magyar nyelvezetű tájszólásait alkalmazva nem csak abban bizonyosodtunk meg, hogy édes magyar anyanyelvünk milyen színes, hanem hitvilágunk is rendületlenül tanúsította, hogy Istenünk és a hazánk is közös.

Aztán egyik vasárnap, amely mára emlékezetessé vált, történt, hogy a szentmise áldozati liturgiájának idején szokás szerint megjelent a perselyező, akinek különösebb szerepet aznap sem tulajdonítottam. Ugyanis számomra nem volt fontos, hogy személy szerint ki segédkezik a szegény asszony két fillérjének összegyűjtésében. Igyekeztem teljes lélekkel bekapcsolódni a liturgiába, a perselyadományt pedig jó szívvel felajánlani Isten legnagyobb dicsőségére és a megjelölt gyűjtési célra akkor is, ha netán az utolsó pénzérméimet teszem bele a perselybe.

Az említett vasárnapon nem énekeltem a kórusban, mivel egyik barátnőm is velem tartott a szentmisére. Amint a perselyező a padunkhoz közeledett, a barátnőm megbökte az oldalamat, miközben meglepődve és értetlenkedve félhangosan a fülembe súgta:

– Te, hallod, mit mondanak? Kérem, fizessenek?!

– Dehogy, Isten fizesse meg! – válaszoltam mosolyogva, s közben a rímelő sorok a fülembe ivódtak annyira, hogy még most is hallom… Amint sorra kerültünk, bedobtuk hát a perselybe az adományunkat.

Örökre emlékezetes marad számomra a kissé humorosnak tűnő rövid párbeszéd, s ahányszor csak adományozásra, felajánlásra, hozzájárulásra vonatkozó felhívást látok, hallok, gyakran erre asszociálok. A hétköznapokban is a vatikáni valutaként emlegetett Isten fizesse meg! hálaadó kifejezést alkalmazom minden olyan cselekedetért, történésért, ami a jót szolgálja.

A kollégiumban szövődött barátságok mély nyomot hagytak bennem. Különösen a Kárpátaljáról származó társaink által megosztott történeteket hallván fogalmazódott meg, hogy bár a határon túli régiók közül sehol sem rózsás a helyzet, mégis akkora elnyomásról, mély szegénységről nem hallottam, mint amiről ott és akkor tanúságot tettek. Manapság egyre inkább lehet értesülni arról, hogy a hétköznapokban milyen kihívásokkal kell szembesülniük az elszakított területeken élő magyar anyanyelvű honfitársainknak.

A szomszédos országokban élő kisebbségeknek még száz év után is megvan a saját keresztjük, és nem mindegy, hogy arra még helyezünk-e súlyokat különféle módon, vagy az egység jegyében emberségesen, tisztelettel és szeretettel vagyunk feléjük, egymás iránt! Vigyük együtt tovább a közös keresztünket!