Teremtés ünnepe: az ökumenikus egység új útja

Olvasási idő: 8 perc

Az oxfordi jezsuita Campion Hall Laudato Si’ Kutatóintézete és az Egyházak Világtanácsa három assisi szemináriumot szervezett annak megvitatására, hogy létre lehetne-e hozni egy új liturgikus ünnepet, amelynek középpontjában a Krisztusban való teremtés titka állna. A kezdeményezés az ősi keresztény hagyományban gyökerezik, ugyanakkor a jelenlegi ökumenikus együttműködés formálja. Egy ilyen ünnep az ökumenizmus történetének egyik figyelemre méltó fejleménye lehetne. Nem azért, mert megoldaná a keresztények közötti teológiai különbségeket, hanem azért, mert arra hívná őket, hogy együtt imádkozzanak, együtt ünnepeljenek, és közösen fedezzék fel azt a misztériumot, amely mindannyiukat összeköti: a Krisztusban kinyilatkoztatott Teremtőt.

E cikk nemcsak ennek az új ünnepnek a különlegességét vizsgálja, hanem mélyebb jelentőségét is. Hogyan segíthetné ez az ünnepnap a keresztényeket abban, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz és Krisztushoz? És hogyan járulhatna hozzá ahhoz a régóta vágyott célhoz, hogy a keresztények egysége láthatóvá váljon?

Ökumenikus kairosz

A Krisztusban való teremtés ünnepének kezdeményezése nem a semmiből született. Több, az egyházak életében végbement folyamat találkozásából bontakozott ki.

Elsőként egyre világosabbá válik, hogy az ökológiai válság erkölcsi és spirituális kihívást is jelent. Az elmúlt évtizedekben a különböző hagyományokhoz tartozó egyházak – ortodoxok, katolikusok, protestánsok, evangéliumi és pünkösdi közösségek – egyre inkább felismerték, hogy a teremtett világ gondozása a keresztény tanítványság szerves része.

Másodsorban ehhez kapcsolódik a közös gyakorlatok kialakítása, különösen a teremtésért tartott éves imanap, amelyet szeptember 1-jén ünnepelnek. Ez az ünnep az ortodox liturgikus naptárból származik, és miután a katolikus egyház 2015-ben elfogadta, más egyházakban is széles körben elterjedt.

A harmadik tényező az ökumenikus kapcsolatok fejlődése a II. vatikáni zsinat óta. Ezek a kapcsolatok mára olyan együttműködési formákat is lehetővé tesznek, amelyek egy évszázaddal ezelőtt még elképzelhetetlenek lettek volna; így például a liturgiáról való közös gondolkodást is.

E folyamatok találkozását joggal nevezhetjük ökumenikus kairosznak: a kegyelem és a lehetőség pillanatának. Olyan időszaknak, amikor az egyházak már nem csupán beszélnek az egységről, hanem a közösen mélyítik el a témát, megkülönböztetéssel és imádságban is.

Miért fontos egy ünnep az ökumenizmus számára?

Első pillantásra egy új ünnep bevezetése szerény kezdeményezésnek tűnhet az ökumenikus párbeszédben elért jelentős teológiai megállapodásokhoz képest. A történelem azonban nem ezt támasztja alá.

Már az ősegyház is felismerte, hogy a közös liturgikus gyakorlat az egység erőteljes eszköze. A niceai zsinat 325-ben például a húsvét közös időpontjának meghatározásáról döntött. Ez nem pusztán adminisztratív kérdés volt, hanem mély egyházi jelentőséggel bírt: kifejezte azt a meggyőződést, hogy a keresztényeknek együtt kell ünnepelniük hitük központi misztériumát.

A modern korban hasonló szerepet kaptak a közös lekcionáriumok, azaz liturgikus olvasmányokat tartalmazó könyvek, amelyek lehetővé tették, hogy a különböző egyházak ugyanazokat a szentírási szakaszokat hallják a liturgikus év során. Egy egyházkutató úgy fogalmazott, hogy ezzel egyfajta „ökumenikus rezonancia” jött létre, még ha a teljes szentségi közösség jelenleg nem is lehetséges.

A Krisztusban való teremtés ünnepe ennél is nagyobb lépést jelentene, mert nem véletlenszerűen esne minden egyháznál ugyanarra a napra egy ünnep, hanem tudatosan vállalt közös istentiszteleti cselekményként jelenne meg a liturgikus naptárban. Az első olyan esetek egyike lehetne, amikor az egyházak kifejezetten ökumenikus céllal hoznak létre közösen egy ünnepet.

Az ünnep jelentősége ezért nemcsak a tárgyában, hanem a létrejöttében is megnyilvánul: a különböző keresztény hagyományok közötti meghallgatás, elmélyítés és együttműködés valóban szinodális és ökumenikus folyamatán keresztül.

Teremtés Krisztusban: az ünnep teológiai középpontja

Ahhoz, hogy az ünnepnek tartós ökumenikus jelentősége legyen, világos teológiai középpontra is szükség van, amely nem más, mint Krisztus személye. A keresztény teremtéstan ugyanis nem csupán a kezdetekről szól, hanem a kapcsolatokról is: Isten, a világ és az ember kapcsolatáról. Az Újszövetség ezt világosan megfogalmazza: „Mindent általa és érte teremtetett” (Kol 1,16).

Ebben a megközelítésben a teremtés nem valamiféle mellékes hittani kérdés, hanem magának Krisztus misztériumának egyik dimenziója. Az ünnepet kezdeményező assisi szemináriumok hangsúlyozták: nem pusztán a teremtett világot kellene ünnepelni, hanem magát a teremtés titkát, vagyis Isten Krisztusban kinyilatkoztatott teremtő cselekvését.

Ez fontos különbség. A keresztények már most is közös felelősséget éreznek a környezetért, az ünnep azonban ennél mélyebb szintre hív: arra, hogy a teremtést újra teológiai misztériumként fedezzük fel, amely elválaszthatatlan a megváltástól.

Az ősegyház a megváltást is „új teremtésként” értelmezte. Ugyanaz az Ige, aki által minden létrejött, az, aki által minden megújul.

Ebben mély ökumenikus lehetőség rejlik. Bár az egyházak számos hittani kérdésben nem értenek egyet, Krisztus mint Ige, Teremtő és Megváltó megvallása közös és alapvető hitük része. A niceai hitvallás – amelynek évfordulója a kezdeményezés hátteréhez is kapcsolódik – már most összeköti a keresztényeket abban, hogy vallják: „hiszek az egy Istenben… mennynek és földnek Teremtőjében”, valamint „hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban” és „minden általa lett”.

E közös hitvallás köré épülő ünnep ezért elmélyítheti azt az egységet, amely a hit szintjén már létezik, még ha nem is vált teljesen láthatóvá.

Út a látható egység felé

Az ökumenikus mozgalom végső célja nem pusztán a kölcsönös megértés, hanem a látható egység: egység a közös hitben, a szentségi életben és a küldetésben.

Hogyan járulhat ehhez hozzá egy ünnep?

A liturgikus imádság mindig is az egység egyik leginkább hozzáférhető formája volt. Még akkor is, ha az eucharisztikus közösség nem lehetséges, a keresztények együtt imádkozhatnak, együtt olvashatják a Szentírást és közösen dicsőíthetik Istent.

A teremtés ünnepe éppen ilyen lehetőséget kínálna. Ha a keresztények ugyanazon a napon, ugyanahhoz a misztériumhoz fordulva, hasonló szövegekkel és szándékokkal gyűlnének össze, az az egység kézzelfogható – bár részleges – formáját jelentené.

Az egységet az időn keresztül is megéljük. A közös liturgikus naptár alakítja a keresztény élet és identitás ritmusát. Egy közös ünnep bevezetése, különösen egy olyan napon, amelyet már most is széles körben ünnepelnek (szeptember 1., a teremtett világ gondozásának imanapja), tovább erősíthetné az év közös megélését.

A klasszikus alapelv, a lex orandi, lex credendi – „az imádság törvénye a hit törvénye” – arra utal, hogy amit a keresztények imádkoznak, az formálja azt is, amiben hisznek. Ha a teremtést a hit központi titkaként ünneplik, az egyházak közös teológiai megértése is fokozatosan elmélyülhet. Ez pedig nemcsak a tanításban, hanem az etikai és lelkipásztori gyakorlatban is közeledést eredményezhet, különösen a teremtett világ gondozásával kapcsolatban.

Végül egy közös ünnep nyilvános jel is lehet. A megosztott kereszténység világában a Krisztusban való teremtés közös megünneplése minden tökéletlensége ellenére látható tanúságtétel lehet az egységről.

Ebben az értelemben az ünnep nem csupán befelé forduló kezdeményezés, hanem missziós jel is. A megosztottságokkal terhelt világban azt hirdeti, hogy a keresztények különbségeik ellenére képesek együtt állni és együtt dicsőíteni a Teremtőt.

Egység egy közös válságban

Nem véletlen, hogy a kezdeményezés az ökológiai válságra adott válaszként bontakozott ki.

A válságok gyakran paradox hatással bírnak: felszínre hozzák a megosztottságokat, ugyanakkor újfajta szolidaritást is eredményezhetnek. A környezeti válság is ilyen pillanat. Az egész emberiséget, és az összes keresztény hagyományt közös kihívás elé állítja. A tengerszint emelkedése miatt fenyegetett csendes-óceáni szigetek, vagy az aszállyal és környezeti pusztulással szembenéző közösségek láttán a teremtett világ törékenysége már nem elvont kérdés.

Ebben a helyzetben a teremtés ünnepe egy globális válságra adott liturgikus válaszként is értelmezhető. Összekapcsolja az imádságot, a teológiát és a cselekvést. Arra hívja a keresztényeket, hogy ne csupán ünnepeljék a teremtést, hanem bánják meg, hogy vétkeztek ellene, és újítsák meg elkötelezettségüket a gondozása iránt.

A klímaváltozás miatt érzett közös aggodalom túlmutat a felekezeti határokon. Olyan teret teremt, ahol a keresztények együtt cselekedhetnek és imádkozhatnak akkor is, ha más kérdésekben továbbra is vannak köztük megoldatlan különbségek.

A kezdeményezés kibontakozásának módja szintén figyelemre méltó. Nem egyetlen hatóság felülről érkező döntéseként születik, hanem teológusok, liturgikus szakemberek, egyházi vezetők és ökumenikus szervezetek közötti egyeztetési folyamatban alakul ki.

Ez éppen a szinodalitásnak, vagyis annak a gondolatnak a szélesebb körű újjáéledését tükrözi, hogy az Egyház együtt keresi és mélyíti el a Lélek akaratát. Amikor ez a szinodális megközelítés a felekezeti határokon is átnyúlik, ökumenikus szinodalitássá válik.

Már maga a folyamat is az egység jele. Azt mutatja, hogy a keresztények nemcsak beszélni akarnak egymással, hanem együtt járni, meghallgatni egymást és tanulni egymástól. Ebben az értelemben az ünnephez vezető út legalább olyan fontos lehet, mint maga az ünnep.

Kérdések és kihívások

Mint minden ökumenikus kezdeményezésnek, ennek is vannak kihívásai.

Továbbra is kérdés például az ünnep pontos formája: mi legyen a neve, milyen liturgikus szövegeket használjanak, és hogyan illeszkedjen a különböző egyházak liturgikus naptárába. Arra is ügyelni kell, hogy az ünnepet ne pusztán választható kiegészítésként, hanem az Egyház hitének hiteles kifejezéseként fogadják el a különböző felekezetek.

A teológiai és liturgikus különbségeket sem lehet figyelmen kívül hagyni. A kezdeményezés sikere azon is múlik, hogy képes lesz-e tiszteletben tartani a jogos sokféleséget, miközben a valódi közeledést segíti elő. Mindezek a kihívások azonban nem fedhetik el a kezdeményezés mélyebb jelentőségét: most először fontolgatják az egyházak közösen egy olyan ünnep lehetőségét, amely kifejezetten az ökumenikus egységre irányul.

Végső soron az egység kérdése elválaszthatatlan Krisztus kérdésétől. A Krisztusban való teremtés ünnepe arra hívja a keresztényeket, hogy újra felfedezzék: az egész teremtés Benne találja meg eredetét, értelmét és beteljesedését. Arra emlékeztet, hogy az egység elsősorban nem emberi teljesítmény, hanem olyan ajándék, amely a Krisztus életében való részesedésben gyökerezik. Ha a keresztények együtt fordulnak a Teremtő és Megváltó Krisztushoz, akkor nemcsak Hozzá kerülnek közelebb, hanem egymáshoz is.

Ebben az értelemben az ünnep mélyen krisztocentrikus. Nem valami újat ad hozzá a hithez, hanem láthatóvá teszi azt, ami már most is jelen van: minden dolog egységét Krisztusban.

A Krisztusban való teremtés misztériumának ünnepe az ökumenikus mozgalom nagy céljaihoz képest talán szerény kezdeményezésnek tűnhet, mégis jelentős ígéretet hordoz.

Annak ígéretét, hogy:

·       az egységről nem csak beszélni lehet, hanem meg is lehet élni;

·       a közös imádság előkészítheti a mélyebb közösség útját;

·       még a megosztott Egyházban is vannak pillanatok, amikor a keresztények együtt állhatnak Isten előtt, hogy dicséretét zengjék és hálát adjanak;

·       a teremtés ünneplése emlékezteti a keresztényeket közös eredetükre;

·       a teremtés Krisztusban való ünneplése pedig közös rendeltetésükre hívja fel figyelmüket;

·       amikor együtt ünnepelnek, újra felfedezhetik, hogy a látható egységhez vezető út nemcsak a párbeszéden és a megegyezésen keresztül vezet, hanem azon az egyszerű és mély cselekedeten keresztül is, hogy a hívek együtt imádják ugyanazt az Urat.

Szerzőről

James Puglisi SA a Világi Ferences Rend tagja és a római Centro Pro Unione tiszteletbeli igazgatója. Nemzetközileg elismert ökumenikus szakemberként hosszú éveken át számos hivatalos párbeszédcsoportban dolgozott a Keresztény Egység Tanácsánál, és aktívan részt vesz a keresztény egységet és a teremtett világ védelmét előmozdító kezdeményezésekben. Részt vett az Assisiben tartott szemináriumokon a javasolt Teremtés Ünnepéről, és jelenleg a Teremtés Ünnepe projekt amerikai irányító bizottságának tagja.

Az írás elsőként a Salt & Light Media oldalán jelent meg (slmedia.org/blog). Az itt közölt változat kisebb szerkesztésekkel, engedéllyel jelent meg újra a focolaremedia.com oldalán.