Különösen fontos a türelem: írás-olvasás tanítása felnőttkorban

Olvasási idő: 6 perc

Ha írástudatlanságra gondolunk, akkor talán messzi országok jutnak eszünkbe, ahol az idősebbek még nem járhattak iskolába és manapság is sok gyermek kimarad az oktatásból. Igazunk is van, hiszen a jelenség tényleg a fejlődő világot érinti nagy mértékben. Hazánkban csak 1-2%-ra becslik az írni-olvasni egyáltalán nem tudók számát. Ám ez is sok ezer embert jelent, és gondoljuk csak el, mit jelent, ha valaki képtelen az utcán, a boltban a feliratokat elolvasni, ha valaki nem szerezhet jogosítványt, nem képes semmilyen orvosi vagy más hivatalos dokumentumot elolvasni, de még csak azt se, hogy a mikor várható a kéményseprő vagy a villanyóra-leolvasó.

Tehát ez sem elhanyagolható probléma egy országban, gazdasági értelemben sem. Beszélünk ezenkívül funkcionális analfabetizmusról is, ami annyit tesz, hogy az illető ugyan tud írni-olvasni, számolni, de hosszabb, összetettebb szövegek értelmezésére már képtelen. A fenti példáknál maradva megérti ugyan, hogy mikor jön a kéményseprő, de bonyolultabb hivatalos szöveget, orvosi leletet már nem.

Mindezek ismeretében felemelő az a történet, ami tavaly bejárta a magyar sajtót, amikor Hadházi Renáta (Reni tanárnő) elnyerte a Hétköznapi Roma Hősök program Aranypánt díját. A , maga is hátrányos helyzetből származó fiatal magyartanárnő hétvégenként ugyanis írni-olvasni tanít egy felnőtt férfit, és ennek a munkának tapasztalatairól rövid videókat is közzé tesz tik-tok oldalán.

Az írástudatlanság elleni küzdelem világnapja alkalmából felkerestük őt, mert kíváncsiak voltunk a fejleményekre.

A közösségi médiára feltett videóiból kiderül, hogy amellett, hogy a tanítványa részéről nagy kitartásra és bátorságra volt szükség, hogy belevágjon a tanulásba, ez a munka Önnek sem egyszerű és sokat kellett képeznie önmagát, hogy legyenek eszközei a feladathoz.. Sikerült az illetőnek megtanulni olvasni?

Hadházi Renáta: Igen, elindult egy folyamat, és sikerült előrelépnünk az olvasás tanulásában, de fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ez nem egy gyors vagy lezárt történet. Vannak még hiányosságok, amelyeket folyamatosan próbálunk pótolni és megerősíteni. A felnőttkori tanulásnak ezen a területén különösen fontos a türelem, a gyakorlás és az, hogy mindig az adott ember tempójához igazodjunk.

A folyamatot nehezíti az is, hogy nem mindig egyszerű összeegyeztetni a találkozásokat. Nekem is vannak tanári és egyetemi feladataim, neki is megvan a saját élete és a saját elfoglaltságai, így sokszor azt is meg kell szerveznünk, hogy mikor és hogyan tudunk találkozni. Emiatt a haladás lassabb, mint ahogy azt talán kívülről elképzelnénk. Van, amikor több idő telik el két alkalom között, és ilyenkor újra elő kell venni, gyakorolni és megerősíteni azt, amit korábban már megtanultunk.

Mit jelent, mit jelentett Önnek ez a munka?

Számomra azért is nagyon fontos, mert közelről tapasztalhattam meg, hogy az írni-olvasni tudás hiánya mennyi mindenben korlátozza az ember önállóságát. Egy egyszerűnek tűnő feladat, például egy hivatalos levél elolvasása, egy üzenet megértése vagy egy felirat értelmezése is komoly akadály lehet.

Amikor pedig valaki ezekben elkezd önállóbbá válni, az nem pusztán pedagógiai siker, hanem az életminőségében is változást jelent.

Ennek a felnőtt személynek a tanítása engem is nagyon sok mindenre megtanított. Többek között arra, hogy a pedagógiai folyamatoknak nincs mindig előre meghatározható tempójuk. Tanárként sokszor szeretnénk látni a gyors eredményt, de vannak olyan helyzetek, amikor az is eredmény, ha valaki egy kicsit biztosabban olvas, felismer egy korábban nehéz szót, vagy egyszerűen már nem fél attól, hogy hibázik.

Talán ezért is különleges számomra ez a történet. Nem tekintem befejezettnek, inkább egy folyamatos közös munkának. Vannak még hiányosságok, ezeket pedig mindig megpróbáljuk kiegészíteni és pótolni. Számomra pedig ennek a folyamatnak az egyik legfontosabb tanulsága az lett, hogy a tanulásnak nincs lejárati ideje. Felnőttként is lehet újrakezdeni, fejlődni, és egy pedagógus sokszor nemcsak tudást ad át, hanem önbizalmat és egy újfajta önállóság lehetőségét is.

Felsősöket tanít Tiszaújvárosban. Találkozik igazi analfabetizmussal a gyerekek között?

Az iskolában, ahol jelenleg tanítok, nem találkozom olyan értelemben vett valódi analfabetizmussal, hogy egy felső tagozatos gyermek egyáltalán ne tudna írni vagy olvasni. A funkcionális analfabetizmus jelenségével már sokkal inkább találkozhatunk az iskolában. Nem feltétlenül arról van szó, hogy a tanuló nem tud olvasni, hanem arról, hogy az elolvasott szöveg tartalmának megértése, értelmezése, illetve a lényeges információk kiemelése nehézséget okoz számára. Felső tagozaton ez különösen nagy probléma, mert ekkor már szinte minden tantárgy tanulásának alapja a szövegértés.

A fejlesztést én elsősorban sok gyakorlással, fokozatossággal és sikerélménnyel tartom hatékonynak.

Nem azzal kell kezdenünk, hogy egy hosszú és nehéz szöveget adunk a tanuló kezébe. Lehet rövidebb szövegekkel dolgozni, közösen keresni a kulcsszavakat, címeket adni bekezdéseknek, kérdéseket feltenni vele kapcsolatban, vagy akár képek és digitális tartalmak segítségével megteremteni a kapcsolódást.

Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy a tanuló ne érezze folyamatosan azt, hogy „én nem tudok olvasni”. Ha minden feladat újabb kudarcélményt jelent, az könnyen elveszi a motivációját. Ezért próbálok olyan feladatokat és módszereket is használni, amelyekben a tanuló megélheti a sikert. Az élményalapú tanulásnak szerintem éppen itt van nagy szerepe. És igen, én hiszek abban, hogy felső tagozaton is lehet fejleszteni a lemaradt tanulókat. Nyilván nem mindegy, milyen mértékű a lemaradás, és szükség esetén fejlesztőpedagógus, gyógypedagógus vagy más szakember bevonása is fontos lehet.

Az élményalapú pedagógia, az anyanyelvi nevelés és a digitális világ pedagógiai lehetőségei azok a területek, amelyek igazán foglalkoztatnak. A jelenlegi doktori kutatásomban az influenszer-pedagógia és az élményalapú tanulás kapcsolatát vizsgálom, különösen a közösségi média és a pedagógiai tartalomkészítés oldaláról. Az élményalapú és digitális pedagógiában keresem azokat az utakat, amelyekkel a mai gyerekeket hatékonyabban lehet megszólítani.

A közösségi médiás jelenléte is növeli az ismertségét. Esetleg keresték meg újabb felnőttek, akik szerettek volna megtanulni írni-olvasni?

Inkább szülők kerestek meg a közösségi médián keresztül, illetve a helyi közösségemből is érkeztek olyan megkeresések, hogy segítsek gyermekeknek. Ennek nagyon örülök, mert azt mutatja, hogy van bizalom felém, ugyanakkor sajnos jelenleg nincs annyi kapacitásom, hogy minden megkeresésre igent tudjak mondani. Pedagógusként ez egy nehéz helyzet, mert szeretnék segíteni, de nincs rá kapacitásom.

Milyen intézményes lehetősége van ma annak, aki valamiért nem tudta elvégezni az általános iskolát, esetleg még írni-olvasni se tanult meg vagy csak nagyon kevéssé?

Ma már vannak olyan rugalmas tanulási utak, amelyek kifejezetten azoknak próbálnak segítséget nyújtani, akik valamilyen okból nem tudták befejezni az általános iskolát. Ilyen például a Dobbantó Program és az arra épülő Műhelyiskola, ahol személyre szabott fejlesztéssel, mentori támogatással és gyakorlatias módszerekkel próbálják visszavezetni a fiatalokat a tanulás és a munka világába.

Épértelmű embereknél, iskolakötelezettség mellett hogyan fordulhat elő, hogy valaki 16 évesen úgy hagyja el a közoktatást, hogy nem tud olvasni?

Ennek több oka is lehet, és nem feltétlenül az értelmi képességekkel van összefüggésben. A szociális körülmények, a sok iskolai hiányzás, a megfelelő fejlesztés hiánya vagy akár az, ha egy gyermek folyamatosan kudarcélményeket él át, mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy komoly lemaradással kerüljön ki az iskolából.

Az is problémát jelenthet, ha a rendszer hosszú időn keresztül nem tud megfelelően reagálni az egyéni szükségleteire. Mire felső tagozatba kerül, már akkora lemaradás halmozódhat fel, hogy nagyon nehéz felzárkóztatni, miközben ő maga is elveszítheti a motivációját.

A felmérések szerint a magyar oktatás nem mozdítja elő kellően a társadalmi mobilitást, az, hogy ki mennyire lesz sikeres a tanulásban, nagy mértékben függ attól, hogy milyen családból érkezik az illető. Ön szerint mi lenne a legfontosabb feladata az országnak ahhoz, hogy az oktatás minél inkább az esélyegyenlőséget növelje és segítse a hátrányok leküzdését?

Fontos lenne a korai felismerés és a valóban személyre szabott fejlesztés, valamint az is, hogy legyen elegendő fejlesztőpedagógus, gyógypedagógus, pszichológus és más segítő szakember az iskolákban. Emellett szerintem a pedagógusok megbecsülése és megfelelő szakmai támogatása is elengedhetetlen. Számomra az esélyteremtő oktatás azt jelentené, hogy egy gyermeknek ne azért legyen kevesebb lehetősége az életben, mert olyan családba született, ahol kevesebb lehetőséget kapott. Az iskola egyik legfontosabb feladata éppen az lehetne, hogy ezeket a különbségeket csökkentse.

Reni tanárnő az alábbi videóban elmeséli, hogyan került kapcsolatba felnőtt tanítványával:

https://www.tiktok.com/@hadhazirenii/video/7475002175559617814

Itt pedig a folyamat előrehaladtával bemutatja az első eredményeket:

https://www.tiktok.com/@hadhazirenii/video/7673170982198185238]