Egy édesanya és Down-szindrómás lánya Afrikában is reményt adnak

Olvasási idő: 6 perc

A 73 éves Algayerová Mária a Covid idején, részben mozgáskorlátozottként találta meg új hivatását. Down-szindrómás lánya, Barborka karácsonyi kívánsága – egy mandarin és az, hogy az afrikai gyerekek ne éhezzenek – vezette el őket a Mary’s Meals nemzetközi szervezethez. 22 euróból egy gyermek teljes tanévi étkezését biztosítani tudják. Festményeik és képeslapjaik eladásával, valamint a Donio adománygyűjtő portálon indított kampányukkal öt év alatt 3500 gyermek étkezését támogatták. Ma már a malawi Mghantire település 440 diákos iskolájának teljes éves étkeztetéséért önkénteskednek – az intézmény a Barbora Algayerová Szlovákiából nevet viseli. Számukra ez nem csupán jótékonyság, hanem hit és remény adása azoknak, akik ilyenről álmodni sem mernek.

Kedves Mária, mesélne nekünk valamit a családjáról? Hogyan nevelte Barborát, hogy ilyen nagylelkű emberré váljon?

Mielőtt Barborka megszületett, három gyermekünket elvesztettük. Amikor negyedszer is teherbe estem, már nem is reméltem, hogy jól is végződhet. Végül Barborka megszületett, de Down-szindrómát diagnosztizáltak nála. Eleinte fájdalmas volt. Erről a szindrómáról szinte semmit sem tudtam, de hittem, hogy meg fogjuk oldani.

Barborka csodálatos gyermek volt. Nyugodt, kedves, szeretetteljes.

Amikor négyéves lett, a férjem elhagyott minket, mert korlátozva érezte magát. Aggódtam, hogy vajon boldogulok-e Barborkával. A gyermekbénulás után, amelyet kétéves koromban vészeltem át, mankóval járok, és kint már kerekesszékre van szükségem.

Nehéz volt, de az első sokk után megértettem, hogy teljes mértékben Barborkáért kell élnem. Elkezdünk együtt rajzolni, és ez fokozatosan áttértünk a festményekre. Már négyévesen megvolt az első kiállítása egy pozsonyi galériában. Összesen tíz önálló kiállítása volt, más művészekkel egyútt, nemcsak Szlovákiában, hanem külföldön is. Festés közben éltük át a legszebb pillanatokat, mert akkor Barborka tudta, hogy csak érte, miatta vagyok ott.

_{Barborka és anyukája, Mária}

Mit jelent az Ön számára Barbora édesanyjának lenni?

Büszke vagyok Barborkára, és boldog vagyok, hogy enyém… hogy egymásé vagyunk. Bár néha nehezebb pillanatok is előfordulnak a diagnózisa miatt, számomra ő a legkedvesebb lakója ennek a bolygónak.

Van-e Önben félelem Barbora jövőjét illetően, különösen arra gondolva, amikor már nem lehet mellette?

Igen, aggódom amiatt, mi lesz Barborkával, ha egyszer már én nem leszek mellette. Volt időszak, amikor ez nagyon nyomasztott, mert rajtam kívül senkije sincs. Az apja nem törődik vele. Aztán azt mondtam magamnak, miért kellene ezzel foglalkoznom? A fontos az, hogy a jelennek éljünk. Hiszem, hogy a Jó Isten gondoskodni fog rólunk, mindkettőnkről. Az Ő kezében vagyunk, és főleg a szívében.

A Down-szindróma világnapja alkalmából beszélgetünk. Ön szerint ma hogyan viszonyul a társadalom a szindrómával élő emberekhez?

Bár a társadalom már nyitottabb a Down-szindrómások felé, még mindig nem teljesen elfogadott a másság felé való viszonyulás. A Down-szindrómás embereknek messze nincsenek olyan lehetőségeik, mint kortársaiknak.

_{Barborka és anyukája, Mária}

Ön szerint mit adhatnak a világnak a Down-szindrómával élő emberek?

Kár, hogy nem tudnak teljesen beilleszkedni a társadalomba, mint amennyire az helyénvaló lenne, mert kedves emberek, akik soha nem ártanának szándékosan senkinek, nem sértenek meg senkit, és nem csalnak. A hétköznapi társadalom sokat tudna tőlük tanulni. Ha valahova megyünk Barborkával, hirtelen megváltoznak az emberek. Például a rendelő várójában Barborka mindenkit mosollyal köszönt, mosolyog, bátorít, örömet hoz. És az emberek egymáshoz is kedvesebbé válnak.

Hogyan ismerkedtek meg a Mary’s Meals szervezettel, és mi érintette meg Önöket benne leginkább?

Mivel Covid volt, Barborka és az ő egészségügyi problémái miatt izolációban voltunk. Kezdtem úgy érezni, hogy valahogy kevésbé vagyok általa kihasználva, nem vagyok eléggé a hasznára. Kértem Jézust, hogy mutassa meg, mit tehetnék érte, hogyan tudnám Őt (hatékonyabban) szeretni…

Elérkezett december eleje, és Barborkával a karácsonyról beszélgettünk. Megkérdeztem tőle, milyen ajándékot szeretne a fa alá. A válasza: mandarint. Meglepődtem, ezért felajánlottam neki, hogy írjon levelet a Jézuskának. Néhány nap múlva megmutatta nekem a levelet.

„Kedves Jézuska, karácsonykor van a születésnapod, és kívánom, hogy boldog legyél. Ha megengednéd, nagyon szeretném a fa alá a mandarint, és főleg, hogy az afrikai gyerekek ne éhezzenek, legyen mit enniük…”

Nagyon megérintett. Boldog voltam, hogy a gyermekem nem drága ajándékokra gondol, hanem mások szükségleteire.

Másnap kaptam egy információt a Mary’s Meals-ről a barátnőmtől; most esélyünk van, hogy a mi adományunkkal, 22 €-val ételt biztosítsunk iskolai étkeztetés keretén belül, egész évre. Csodálatos volt, azonnal megnéztem az oldalt, és íme… Uram, azt akarod, hogy ezt tegyem érted? Hogy pénzt gyűjtsek ételre az éhező gyermekeknek? És hirtelen elöntött egy kimondhatatlan érzés, boldogság és öröm. És a lelkemben csengett. Igen, Uram, itt vagyok…

Hogyan született meg az ötlet, hogy festmények és képeslapok eladásával gyűjtsenek pénzt?

Rózsafüzér-imádság közben eszembe jutott az a gondolat, hogy felajánlhatnánk Barborka festményeit az interneten, és a befolyt összeget az éhező gyerekek megsegítésére ajánlanánk fel. Otthon volt néhány festményünk, amelyek az elmúlt két évben nem leltek gazdájukra, mintha új tulajdonosaikra vártak volna.

Imádkoztam Szűz Máriához, hogy amennyiben ez Isten akarata számomra, segítsen olyan embereket találni, akik megvásárolnák a festményeket. Az internetre való feltöltés után pár órán belül jelentkeztek az érdeklődők. Boldog voltam, a szeretet hatalmas csodája volt. Az összeg, amit elküldhettünk, 54 gyermek étkezését biztosította az egész tanévre.

_{Barbora Algayerová Szlovákiából iskola Mghantirében, Malawiban}

Hogyan tudta megszólítani az embereket és adakozásra ösztönözni őket?

Sok barátunk van, így elkezdtünk nekik mesélni a Mary’s Meals-ről. A legnagyobb szerepe ebben Barborkának volt. Neki nem volt gondja beszélni a „saját gyermekeiről” bárhol, ahol megjelentünk. Mindig hozott magával egy kevés pénzt is, amit kapott…

Mi volt az elmúlt öt év legnagyobb kihívása az Ön számára?

Esélyt és reményt adni egy jobb életre azoknak a gyermekeknek, akik gyakran éhség miatt képtelenek iskolába járni.

73 évesen sokan már pihenni szeretnének. Mi adott Önnek bátorságot ahhoz, hogy éppen ebben az életszakaszban kezdjen bele egy ekkora vállalkozásba?

A Mary’s Meals gondolata, miszerint a gyerekeket az oktatás helyszínén táplálják, olyan mélyen megérintette a szívemet, hogy erőt és lelkesedést adott és a mai napig ad nekem. Nem tudom, mennyi időm van még hátra, ezért teljes mértékben ki akarom használni ezt az időt. Nemcsak Barborkáért, hanem azokért is, akiknek nincs mit enniük.

Nem tudjuk megmenteni az egész világot, de ahogy Teréz anya mondta: „Ha nem tudsz száz embert etetni, etess meg csak egyet.”

Én minden egyes gyermekben látom Jézust, aki éhes, szenved és ez a nagy kihívás számomra. A pihenésre majd talán a mennyországban lesz alkalom…

Úgy fogalmaz, ez a tevékenység Isten ajándéka. Voltak-e közben kételyei vagy kimerültséggel teli időszakai?

Hála Istennek, nem. Amint éhező gyermekekről van szó, rengeteg erőt kapok. Néha egészen meglepődöm rajta.

Szeretnének egy iskolánál maradni, vagy álmodnak a segítség kiterjesztéséről más iskolákra, esetleg országokra is?

Barborka iskolája Mghantirében, Malawiban 440 gyermeket fogad. Ez azt jelenti, hogy egy tanévre 10 000 eurót kell összegyűjtenünk, hogy a gyerekek naponta egy tál meleg ételt kaphassanak. Egy bögrényi zabkását.

Milyen további álmai és tervei vannak a malawi gyermekek támogatásával kapcsolatban?

Nem készítünk konkrét terveket. Mindig Szűz Máriához imádkozunk és kérjük segítségét, mert ez az Ő műve, és Ő cselekszik. Mi csak eszközök vagyunk a kezében. Az álmunk az, hogy minél több gyermek éhség miatti szenvedése szűnjön meg.

_{Barbora Algayerová Szlovákiából iskola tanulói}

Tervezik-e Barborkával, hogy személyesen is ellátogatnak Malawiba, és találkoznak „az Önök gyermekeivel” Mghantirében? Mit jelentene Önöknek egy ilyen találkozás?

Ez lenne a legcsodálatosabb álom, amely sajnos megvalósíthatatlan. Én részben mozgáskorlátozott vagyok. A lakásban mankóval közlekedem, de kint már kerekesszékkel. Barborkának is sok nehézsége akad, például a gluténmentes, tejmentes étkezés, illetve hisztaminintoleranciája van. Ezek figyelmen kívül hagyása allergiás reakciókat okozhatna.

Így hát az, hogy egyszer személyesen is megölelhessük a gyermekeinket, számunkra elérhetetlen álom marad. Talán egyszer… a mennyben.

Lát-e maga körül olyan embereket, akik a jövőben továbbvinnék ezt a küldetést?

Mi önkéntesként dolgozunk, és hála Istennek egyre több fiatal van, akiket érdekel mások segítése. Nagyszerű projektekkel és tevékenységekkel érkeznek.