1956: két esemény 70. évfordulójára emlékezünk

Olvasási idő: 5 perc

70 éve a magyar népben összegyűlt annyi feszültség, sérelem és harag az elnyomó kommunista vezetés és az orosz megszállók ellen, hogy békésen összefogott és megmutatta erejét. 70 éve ez az esemény az egész világ csodálatát kiváltotta, és a szabadság népeként mutatta be a magyarokat.

Amikor ezt a gyönyörű szabadságot tankokkal eltiporták, XII. Piusz pápa szívszaggató rádióbeszédben kiáltotta a világnak: hová lett Isten a társadalmainkból? Az akkoriban születő fokolárok alapítónője, Chiara Lubich meghallotta ezt a kiáltást és ráébredt, hogy a körülöttük kaialkulóban lévő szélesebb közösségben ott van a potenciál, hogy a pápa kiáltására válasz lehessen. Mert ott élnek azok a laikus, világi hívek, akik fogadalmak nélkül, a mindennapi élet körülményei között, szabadon, önként döntöttek amellett, hogy az evangélium szerint élnek a munkahelyeiken, a családjaikban, a plébániájukon és mindenhol, ahol megfordulnak. Így 1956. október 23-a nemcsak a magyar szabadság, hanem Isten önkéntesei hivatásának is születésnapja. Ebből az alkalomból jelent meg Tanino Minuta könyve, mely bemutatja ezt a hivatást, amihez azóta több ezren csatlakoztak az egész világról és mai is megszólít sokakat. Ebből a műből közlünk most részleteket.

„Ma az emberiségnek mindennél inkább szüksége van egy olyan laikus nemzedékre, amely elmélyült szemlélődés és konkrét cselekvések révén képes minden nap felfedezni önmagában és másokban a jót, amely emberivé tesz, segít az életet megújítani, nem csupán létezni, hanem élni. (Paolo Mottironi szavai)”

^{A cikk, amelyben Chiara Lubich meghirdeti Isten önkénteseinek születését}

„Az első fokolarinák a gyűlölet szülte háború hátterében felismerték, hogy ami az emberiségből hiányzik, az az egység. Ez pedig egy szemléletváltást követelt meg, amely egy egyszerű gyakorlatban valósult meg: hallgatták Jézus útmutatásait, alkalmazták azokat a mindennapokban, és megosztották egymással, hogy milyen hatással voltak az életükre. Mindebből pedig világossá vált számukra Jézus tanításainak lényege: a jót akkor ismerem fel, ha magam is e jóság megvalósítója vagyok. A szeretetet akkor tapasztalom meg, ha magam is szeretet vagyok, az örömöt akkor élem át, ha mások számára én magam vagyok az öröm forrása, a békét pedig akkor teremtem meg, ha önmagamban megélem. Jézus szavai nem maradtak vallásos szlogenek, hanem iránytűként szolgáltak: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk, és benne fogunk lakni. Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat. A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. Ezeket akartam nektek mondani, amíg veletek vagyok. S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” (Jn 14,23–26)”

„A mozgalom korai időszakában, amely a ferences harmadrend bölcsőjében született, az Új Parancsolat megélése megkülönböztetett egy csoportot, amelyet „Tűz iskolának” neveztek. Abban a közösségben néhány lány, akik – akárcsak Chiara – Istennek szentelték magukat szüzességben, a „fehér sereghez” tartoztak. A trentói érsek, Carlo de Ferrari püspök ismerte fel, hogy a csoport körül növekvő közösség valami igazival és újszerűvel bír. Felismerte, hogy Isten beavatkozik a történelembe, és helyesnek tartotta, hogy megkülönböztesse a csoportot a ferences bölcsőtől. A Tűz iskolában minden hivatás jelen volt, ami előrevetítette a Fokoláre Mozgalom jellegét. Évtizedekre lesz szükség ahhoz, hogy a Trentóban született kis növény egy fává nőjön, és hogy annak más ágai is megkülönböztethetővé váljanak. Az önkéntes hivatás „meghatározására” várni kell az 1956-os magyarországi eseményekig.

Mivel 16 évet éltem Magyarországon, ahol közelről megismertem az ’56-os forradalom egyik szereplőjét, Frivaldszky Jánost, aki az első magyar önkéntesek egyike is, ráébredtem, hogy egy „karizma” miként képes olvasni a történelmet és képes meglátni azt az aranyszálat, ami még a nagyon nehéz helyzetekben is vezetni tud. Az 1956-os magyarországi események idején Chiara átérezte XII. Piusz pápa szívhez szóló felhívását, hogy Isten neve hangozzon „a tereken, az otthonokban, a gyárakban…”, és kijelentette, hogy „Jézus hiteles tanítványaira van szükség a világban. Tanítványokra, akik önként követik őt. Önkéntesek seregére, mert a szeretet szabad (…). Egy társadalomra, amely egy névről tesz tanúbizonyságot: Isten.”

^{Isten Önkénteseinek gyűlése 1987-ben, Chiara Lubich felszólalása}

„Ahogyan Magyarországon minden korosztályból és foglalkozásból származó emberek nagylelkűen és bátorsággal adták életüket egy ideálért, ugyanígy, Jézus álmának, az emberiség egységének megvalósításához olyan emberekre volt szükség, akik önkéntesen és bátran vállalják a kihívást.

Az 1956-os magyar esemény volt a szikra, amely fellobbantotta Isten önkénteseinek hivatását. Az ő társadalmi elkötelezettségük révén a hatvanas évek végére létrejön az Új Emberiség Mozgalom, amely a Fokoláre Mozgalom társadalmi kifejeződése, és amely magába foglalja azokat, akik elkötelezetten dolgoznak azon, hogy az evangéliumi forradalom behatoljon a társadalom struktúráiba.

Az önkéntesek születésének 50. évfordulója alkalmából Budapesten Chiara hangsúlyozta, hogy „a világnak ma hiteles emberekre van szüksége, akik az új emberiséget építik a társadalom különböző területein”

„Az önkéntes gondolkodásmódját az evangélium formálja, amely a irgalmasság cselekedeteiben összegződik, és képessé teszi arra, hogy Jézus üzenetét minden helyzetben és minden időben alkalmazza. Chiara ezt mondta: „Egy újfajta evangelizáció a miénk, éppen abból a sajátos módból fakadóan, ahogyan a mozgalom meghívást kapott látni, élni és másokkal is megismertetni az evangéliumot. Az egység karizmája ugyanis képes arra, hogy az evangéliumot egy egészen sajátos nézőpontból értse és értesse meg másokkal. Ahogyan más korszakokban Szent Ferenc elsősorban a szegénység, Szent Benedek az imádság és a munka, Szent Ignác pedig az engedelmesség és az evangéliumi erő radikalizmusa felől szemlélte az evangéliumot és így tovább, úgy nekünk az adatott, hogy azon szó fényében lássuk, amelyet VI. Pál az evangélium szintézisének, Krisztus isteni vágyai összefoglalásának nevezett, és amely a szeretet csúcsa: egység.”

^{2006. szeptember 14-én Budapesten, a Papp Lajos Arénában szervezték meg az önkéntesek születésének 50. évfordulóját, az egész világról érkeztek önkéntesek.}

„A Szent Páltól kölcsönzött „eggyé válás”, amely feltételezi az irgalmat, a saját énünktől való szabadságot, sok nehéz, sőt drámai helyzet kulcsává vált.

Az önkéntesek nem afféle kaméleonok, akik passzívan idomulnak környezetükhöz, hanem szeretetből válnak azzá, amire másoknak éppen szükségük van, hogy mindenki kibontakoztathassa a benne rejlő tehetséget.”

„Napjainkban a mozgalom a világ minden szegletében sokféle formában bontakozik ki. A számos meghatározás közül, melyet Chiara az önkéntesekről adott, van egy, mely különös pontossággal tükrözi lényegüket: az önkéntesek Krisztus-hordozók, akik Jézust hozzák el a világba.

„…a női önkéntesektől kaptam egy Szent Kristóf-szobrot, aki Jézust viszi a karjaiban; ő tényleg az önkéntesek szimbóluma. Mondhatjuk úgy, hogy az önkéntesek Istent adják annak, akinek nincs, az emberi dolgok iránti érdeklődésük által. De a céljuk az, hogy Istent adják: helytelen szóval élve »felhasználják« az emberi dolgokat arra, hogy Istent vigyék.”