Mire kér Isten? – Henri Nouwen nyomán

Olvasási idő: 3 perc

Amikor Észak-Franciaországban a Bárka közösség egyik otthonában dolgoztam (ez olyan, mint a Daybreak közösség, amelyben egy évtizeden át Henri Nouwen is élt), az egyik feladatom az volt, hogy egy Bernard nevű bentlakót segítsek a reggeli rutinjában: az ébredésnél, az öltözködésnél, a reggelinél és a munkába indulásnál. Bernard cukorbeteg volt, ezért muszáj volt következetesen betartani az étrendjét. Minden reggelt egy pohár katángteával és két szelet kétszersülttel indította, hatalmas jókedvvel és bölcsességgel, amelyet nem tudott magában tartani.

„Petite fille” – mondta mindig mosolyogva, miközben kétszersült-morzsákat szórt és a még meleg katángteát fröcskölte rám – „il faut toujours aimer!” Kislány, szeress mindig!

Kívülről nézve Bernard életének hatvan évében rengeteget szenvedett: a családja kitagadta és egy intézetben helyezte el, mielőtt a Bárkához került volna. Új otthonában azonban, ahol más Down-szindrómások is voltak és mindenkivel tisztelettel és méltósággal bántak, virult a boldogságtól – az élete utolsó napjáig kitartó fizikai szenvedés sötétsége ellenére.

Bernard megmutatta nekem, hogyan fonódik össze az ember életében az évek során a gyász és a boldogság. Ezt az igazságot az olvasók is jól ismerik. Volt részem a szülőség örömében és a gyermekeim elvesztésével járó összeomlásban is. A rák szörnyűségében és a felépülés megkönnyebbülésében. A házasság, a munka, az egyház és a közösség hétköznapi hullámvölgyeiben. Mindannyian tartottuk már a kezünkben a bánat kelyhét. És mindannyian kóstoltunk már az öröm kelyhéből.

Gondoljunk csak vissza a kelyhekre, a poharakra, csészékre, amelyeket a kezünkben tartottunk.

Az én életemben például voltak olyan napok, amikor a reggeli rosszullétek miatt vizet kortyolni sem voltam képes. Vagy amikor a kemoterápiától annyira kiszáradt a szám, hogy küzdelem volt minden étkezés. Amikor a depresszió sötétsége az evés és az ivás minden örömétől elzárt.

De voltak szép napok is, amikor a barátaimmal még az utolsó pohár borral a kezünkben időztünk sokat nevetve az éjszakában. Vagy amikor a gyermekeim megtanultak pohárból inni, majd pedig maguknak tölteni. Amikor az első csésze reggeli tea öröme megújította bennem a hálát egy újabb nap ajándékáért.

Minden liturgikus cselekmény a hétköznapi életből születik és oda tér vissza, hogy átalakítsa. Amikor a templomban iszunk a kehelyből, a saját életünk áldásainak kelyheire is emlékezhetünk: az ünnepi pohárköszöntőkre, egy-egy baráti kávézásra vagy egy hűsítő pohár vízre egy meleg napon.

Istennel, aki a szentostyában megjelenő Krisztus testében és vérében teljesen jelen van, a mindennapjaink pillanataiban is találkozhatunk, hiszen még a leghétköznapibb cselekedeteinket is szeretné megvilágítani és belakni.

Amint arra az egyes szent gesztusokról – a kehely tartásáról, felemeléséről és kiürítéséről – elmélkedve Henri is emlékeztet bennünket, az élet időről időre ismét arra kér minket, hogy válasszunk: ellenállunk a ránk találó szenvedésnek és neheztelünk rá, vagy pedig elhisszük, hogy Isten kegyelme képes feltámasztani és jóvátenni az életünk legszörnyűbb történéseit is?

A kereszten függve Krisztus a kínjait enyhítő ecetet visszautasította. Helyette az együttérzést, a teljességgel velünk szenvedést, a halál életté változtatását választotta. Életünk – itt és odaát – már sohasem lesz ugyanaz, az isteni szeretet vakító fénye átalakította.

Henri Nouwen keresztények millióit vezette visszafogottan, bölcsességgel, emellett briliáns teológus és megbízható társ is volt a tanítványság útján.

Egy hivatására hallgató pap odaadásával, fogyatékkal élő kedves barátait kísérő szolga együttérzésével és a hitbeli életben felmerülő számtalan kérdést kellő becsületességgel kezelő Krisztus-követő hitelességével vezet el bennünket a saját szívéig, ahol Isten szeretete lakozik.

Az én munkámat is évekig Henri fénye hajtotta. Valamikor ezt a gondolatát ragasztottam ki az irodám falára:

„Legmélyebb hivatásom az, hogy tanúja legyek Isten felvillanásainak, amelyeket Ő megengedett számomra meglátni.”

Henri tanítását alázatosan elsajátítva ivódott bele a csontjaimba a hívás, hogy a szenvedésben és az boldogságban is Istent keressem: hogy a szenvedés és az áldás kelyhe is képes örömet szerezni.

Csak a hit fényében tudjuk befogadni ezt a fordított igazságot. De micsoda öröm, amikor megpillantjuk a feltámadás meghökkentő fordulatát, amelytől a könnyeink is táncra perdülnek! Nouwen szavait megízlelve ajánlhatjuk a hálaadás kelyhét Istennek, aki mindannyiunkra kiárasztja túlcsorduló szeretetét.

A szerzőről

Laura Kelly Fanucci díjnyertes amerikai szerző, az OSV News Service katolikus információs portál rovatvezetője, a Give Us This Day lelkes írója, valamint olyan publikációk rendszeres közreműködője, mint az America magazine és a U.S. Catholic. Számos könyv, többek között az Everyday Sacrament: The Messy Grace of Parenting and Grieving Together: A Couple’s Journey through Miscarriage (Mindennapi szentség: A közös gyermeknevelés és gyászolás zilált kegyelme: Egy házaspár útja a vetélésen át) szerzője.