Hivatás vagy küldetés?

Olvasási idő: 8 perc

Milliónyi szerzetes folytat szerteágazó tevékenységet a nagyvilágban ugyanazzal a céllal: Isten szolgálatában hirdetni az evangéliumot minden népnek a kolostor falain belül és kint a világban. A közismert szerzetesrendek mellett vannak kevés létszámmal működő közösségek, ahol az utánpótlásért végzett ima meghallgatása néha hosszú idő elteltével szüli meg az új jelentkezőt. Olyan szerzetesek osztják meg az elköteleződésük miértjét és módját, akik az általuk választott szerzetesrend egyfajta „megmentőivé” is váltak.

Kalabér László öt évvel ezelőtt társult az Istenes Szent János által alapított Betegápoló Irgalmasrendhez, jelenleg a budapesti rendházban él. Munkáját kórházlelkészi asszisztensként végzi, a harmadik ideiglenes fogadalmát készül letenni. Örömmel beszélt arról, hogy miért választotta a konventuális, azaz koldulórendnek nevezett szerzetesközösséget.

„Református hívő, de nem aktív vallásgyakorló családban születtem. Sokat foglalkoztatott a katolikus és református felekezet közti különbség. Egyszer Pécsen a pálos szerzetesek szentmiséjén megérintett valami, és amögött pedig Valaki. Onnantól kezdve személyesebbé vált a hitem, az istenkapcsolatom, aktívabban imádkoztam, és a prédikációk jelentették számomra a katekizmust. Aztán pedzegettem a családomnak, hogy szeretnék áttérni a katolikus hitre, s mivel anyukám szerint ez gyerekes hóbortnak tűnt, azt mondta, hogy majd felnőtt koromban azt csinálhatok, amit akarok.

18 évesen megkerestem a plébánosomat és későbbi lelkivezetőmet, aki felkészített az elsőáldozásra és bérmálkozásra. Ráeszméltem, hogy papi hivatás ébredezik bennem, így papnövendéknek jelentkeztem a Pécsi Egyházmegyében, ahonnan a budapesti Központi Papnevelő Intézetbe kerültem: így kezdődött a hivatásom.

Szemem előtt ekkor még csak a papság lebegett, ugyanis a szerzetességről az a sztereotípia élt bennem, hogy ők a hegy tetején elvonultan élnek , és csak imádkoznak. Egyháztörténelemből viszont több szerzetesrendről is tanultunk, aminek hatására elkezdtem lelki olvasmányokkal foglalkozni. A kármelita lelkiség húzóerő volt számomra, és az akkori lelkivezetőmmel három év után megfejtettük, hogy a szerzetesség az én utam. Végül két opció maradt: a Betegápoló Irgalmasrend és a Sarutlan Kármeliták.

Hátrahagyva az egyházmegyés papi hivatást, a Keresztes Szent János szerzetes és egyháztanítóról, valamint Avilai Szent Teréz egyháztanítóról, a kármelita rend megújítójáról is ismert kármelita szerzetesrendbe jelentkeztem, ahol pár évig tartózkodtam. A kármeliták női ágának egyik szentjét, Betlehemi Szent Mirjamot egyszerű írástudatlan közel-keleti apácaként egyfajta lelki mesternőmnek tekintettem, aki most is a szívemben él.

^{Kalabér László idős rendtársával}

Később – ámbár Pécsen születtem, de Kaposváron nőttem fel –, a szülővárosomban is jelenlévő Betegápoló Irgalmasrendbe jelentkeztem, ahol a közel két évvel ezelőtt elhunyt Kozma Imre atya és a testvérek biztosítottak a támogatásukról. Tehát ez nem egy B-terv volt, hiszen eredetileg is éreztem ide meghívást.

A Jóisten logikáját nehezen, és általában utólag értjük meg, hogy a szabad akarat és döntés következtében mit miért engedett meg.

A tartományunk központja jelenleg Bécsben van, öt országot fed le, így egy internacionális noviciátusi képzésben részesültem Olaszországban. Tevékenységünkre inkább az általános kórházi ellátás jellemző, de van olyan tartomány, ahol pszichés betegekkel foglalkoznak, vagy fogyatékkal élő embereket, szegényeket gondoznak. Magyarországon jelenleg öt intézményünk van.

A szerzetesrendekben komoly aktív nyelvtudásra kellett szert tenni, míg a papi szemináriumban a latin, görög és héber nyelvek voltak az előírt nyelvek, ezért elsajátítottam a tartományunk hivatalos nyelvét, a németet, továbbá az olasz és spanyol nyelveket, ezáltal is alkalmazkodva a különféle kultúrákban élő társaimhoz.

Számomra a szerzetesség mibenléte áldozat és egyben egy magasztos cél, hogy életemet fölajánljam a Jóistennek az Egyház szolgálatában. A gonosz olykor engem is ostromol kísértő gondolatokkal: Jól döntöttem-e, és biztosan itt akarok lenni?

Konventuális szerzetesrendként nem a világtól elvonultan, hanem a városokban testesítjük meg a gyógyító Jézus ikonját.

Valamilyen szinten mindig jelen volt az életemben az egészségügyi érzékenység azáltal is, hogy az öcsém szívbeteg, jómagam pedig 13 évesen egy komoly gerincműtéten estem át, ekképpen szocializálódtam ezen a területen. Egyébként a biológia és a földrajz mindig vonzott, és biológiatanár akartam lenni, mert lenyűgözött az emberi test biológiája.

A betegpasztoráció közel áll hozzám, hiszen a hivatásom mibenléte Krisztus örömhírének hirdetése. Németországban a rehabilitációs terápiás munkánk részeként lehetőségem adódott megismerni az ergoterápiát, mely segít a betegeknek a lehető legnagyobb fokú autonómiát újra elérni mind testileg, mind lelkileg. Ebbe az irányban készülök magamat továbbképezni.

Szerzetesi munkámban, küldetésemben két gondolat lelkesít: a karthauziak jelmondata, miszerint „A Kereszt áll, miközben forog a Föld.”, és Betlehemi Szent Mirjam meggyőződése, hogy „A kereszt és a béke az én részem.”

Magyarországon a rendünknek hét szerzetestagja végez tevékenységet, a budapesti konventben hárman élünk. A külső szemlélők gyakran gondolják azt, hogy embert próbáló helyzetet teremt, amikor saját rendtársunkra szó szerint testvérként tekintünk. Már újoncként megtapasztaltam a krisztusi közösséget, ahol egymást segítettük a hivatás útján, ezért számomra nem volt kérdés, hogy maradjak-e vagy továbbálljak. Úgy érzem, hogy a Jóisten nagyon sok lehetőséget lát a Betegápoló Irgalmasrendben. Előttem utoljára körülbelül tíz évvel ezelőtt lépett a rendbe új szerzetes, ő most már örökfogadalmas. Amiként a rend is kiimádkozta az én hivatásomat, oly módon folyamatosan imádkozunk új hivatásokért. Naponta közösen imádkozzuk a zsolozsmát, és nagy szerelmese vagyok a zsoltároknak.

Velem is megtörtént, mint más hasonló gondolkodású fiatallal, hogy tudatosan vagy sem, folyton azon lamentáltam, hogy boldog leszek-e így? Nem is csoda, hiszen ha a szerzetességet nézzük, rengeteg fajta létezik, különböző szolgálati tevékenységgel. S hogy melyikhez passzolok én? Ez egy komoly kérdés, mert én sem szeretnék boldogtalan, megkeseredett öreg szerzetessé válni.

Az Egyház olyan, mint egy nagy hajó, ahol különböző munkákat és feladatokat ellátó emberként egyazon irányba tartunk konkrét céllal: Krisztushoz vezetni az embereket.

Hogyha valakiben születik egy szándék, miszerint Istent és az egyházat akarja szolgálni, vagy például a betegek és idősek segítése iránt érzi magát megszólítva, akkor abba bele lehet kapaszkodni. Vannak lelkivezetők, hivatástisztázó lelkigyakorlatok, személyes beszélgetések…, és ez utóbbi nálunk is lehetséges, így bátran keressenek minket az elérhetőségeinken!”

Kovács Virág Kata 2015-ben lépett be a Ferences Mária Misszionárius Nővérek Társulatába, és 2025-ben tett örökfogadalmat. A nemzetközi szerzetesrendbe 77 év után lépett ismét magyar nemzetiségű nővér. A budapesti rendház tagjaként derűsen osztotta meg, hogy miképpen vált életútjává a megszentelt életforma.

„Hódmezővásárhelyen születtem egy olyan családban, ahol fontos volt a keresztény értékek átadása. A néhai keresztanyámnak köszönhetem, hogy katolikus hitre kereszteltek a nővéreimmel együtt. Rendszeresen jártam templomba és hitoktatásra, aztán átköltöztünk Bodajkra. A Patrona Hungariae Gimnáziumban érettségiztem, majd elvégeztem a szociálpedagógia szakot a Nyugat-Magyarországi Egyetemen (ma Soproni Egyetem). A társulatba való belépésemet követően elvégeztem a pasztorális tanácsadó képzést a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán.

^{Kovács Virág Kata}

Tudomásom volt arról, hogy léteznek szerzetesrendek, különféle életformák, de különösen nem foglalkoztatott, mígnem egy gyónás alkalmával egy szerzetes pap azt kérdezte tőlem: „Virág, te sose gondoltál arra, hogy szerzetesnővér légy?” Nemmel válaszoltam, viszont mélyen megmaradt bennem ez a kérdés. Aztán keresgélni kezdtem a szerzetesrendek hollétéről, párat meglátogattam, ahol nemcsak az életforma volt vonzó, hanem az is, ahogyan a nővérek megélték a hivatásukat Isten jelenlétében. Sokáig domonkos nővér szerettem volna lenni, ám Isten más utat készített elő számomra a Ferences Mária Misszionárius Nővéreknél.

Minden ember kap egy meghívást az Istentől, a hivatás tulajdonképpen egy ajándék.

Volt bennem egy kis kétely, hogy mi lesz, ha nem leszek alkalmas, de amikor kimondtam az igent, akkor ez megszűnt. Rájöttem, hogy ez Istentől jöhet, mert a szeretetben nincsen félelem. Isten azt szeretné, hogy teljes életet éljek és boldog legyek, és arra hív, hogy átadjam az életemet az egyház és az embertársaim szolgálatára.

Amikor ide beléptem, akkor még nem fogtam fel, hogy ez egy missziós rend, pedig ez egy felelősségteljes feladat. Egyik nővértársam mondta egyszer, hogy a legnagyobb és a legnehezebb misszió az a saját szívem. Tehát ahhoz, hogy bárhova is elmenjek, először magamat kell misszionálni: ez maga a megtérés.

A jelöltség idején Magyarországon voltam, míg a noviciátus idejét Lengyelországban töltöttem. Miután visszahelyeztek Budapestre, ifjúságpasztorációval kezdtem el foglalkozni, és jelentkeztem a a lelkigondozó képzésre a Sapientia Főiskolán. A közeljövőben kezdem el a lelkigondozói munkát a pasaréti Páduai Szent Antal plébánián, továbbá a plébániai csoportvezetést a gyászcsoporttól kezdve az ifjú házasok és egyetemistákig, és a tanári mentorprogramban is részt veszek.

Missziós küldetés esetén figyelembe veszik hogy az adott nővérnek milyen képességei, szaktudása van, valamint hol milyen szükség van rá. Közép-Kelet-Európa régió vagyunk, ahova nyolc ország tartozik. Országonként változnak a szükségletek: Szlovéniában főleg az idősebbekkel foglalkoznak, Németországban az emberkereskedelem áldozataival, míg Lengyelországban katekétáink vannak, és egy óvodát is működtetünk.

Meggyőződésem, hogy rendünk fennmaradása a kommunizmust átvészelő nővéreink imáinak is a gyümölcse.

A budapesti rendházunk nemzetközi közösségében mindig megtaláljuk a közös hangot. A négy lengyel és a dél-koreai nővérrel többnyire lengyelül kommunikálok, amit a noviciátus idején sajátítottam el, míg a 88 éves magyar nemzetiségű nővértársunkkal természetesen magyarul.

^{A budapesti rendházban élő nővérek}

Amikor a noviciátus időszakát töltöttem egy lengyelországi kis faluban, az imaélet mellett voltak kötelezettségeim is a mosodában, a konyhában és a kertben, ahol többek közt tyúkfelelős voltam. 80-90 tyúkról gondoskodtam, amelynek csúcspontját a nap végén összegyűjtött tojások adták.

Egyik alkalommal, ami éppen Mária ünnepre esett, elkezdtem mondogatni a tyúkólban, hogy a Szűzanyának kellene valami ajándékot adni, s miért ne a tojásokat, merthogy süteményt szeretnénk sütni. Aztán egy-két óra múlva összegyűjtöttem 60 darab tojást, ami eléggé hihetetlennek tűnt, és a szolgálatos nővér is kikerekedett szemmel kérdezte, hogy miként csináltam. Nem akartam neki mondani, hogy csupán csak magyarul beszéltem hozzájuk, amire összeszedték magukat (nevet), hiszen sem előtte, sem utána nem volt ilyen eredmény. Mindez legendaként maradt fent, amit azóta sem tudott senki megdönteni.

Az Isten iránti készenlétemet megerősítő szentírási idézetre már a jelöltségi időszakom előtt rátaláltam, és ez szerepel mottóként is az örökfogadalmi emlékképen: „Kész az én szívem, Istenem, kész az én szívem…” (Zsolt 57,8)

Életünk egy sugárzó tanúságtétel kell legyen – tele igazságtartalommal!

Fontos a jelenlétünk oly módon is, hogy megszólíthassanak bennünket, így ha valaki érdeklődne a rendünk iránt, akkor adott a lehetőség beszélgetésre, programokba való bekapcsolódásra, amelyre örömmel várjuk a jelentkezéseket!”