Van rajta sapka, nincs rajta sapka

Olvasási idő: 3 perc

Lídia és Marco nehezen tudták megosztani egymással, hogy mit szeretnének a másiktól. Lídia például elmesélte, hogy időnként megkérte Marcót, hogy lepje meg virággal, de már a kérdés közben azt gondolta: ha hoz is Marco virágot, azt úgysem magától teszi majd, hanem azért, mert ő megkérte rá. Ezt nevezzük a „kikényszerített spontaneitás” paradoxonának.

Ha Marco figyelmen kívül hagyja Lídia kérését, azzal Lídia még kevésbé érzi úgy, hogy szeretik. Ha viszont Marco hoz neki virágot, az akkor sem lesz elegendő ahhoz, hogy kielégítse felesége szeretet iránti igényét, hiszen Lídia tudná, hogy Marco nem spontán módon cselekedett. Marco tehát az úgynevezett „kettős kötés” helyzetébe került. Bármelyik lehetőséget választja, az nem lesz elegendő Lídia igényének kielégítésére. Bármit tesz, az rossznak bizonyul, mert két egymásnak ellentmondó elvárással találja szemben magát.

Sajnos a kettős kötés helyzete a manipuláció eszközévé válhat egy párkapcsolatban. Amikor ugyanis Lídia megfogalmazza az ellentmondásos kérését, hogy „hozz nekem virágot, de magadtól!”, egyfajta negatív nyomást gyakorol Marcóra. Ezzel ugyanis közvetve – még ha szavakkal nem is mondja ki – azt sugallja: „Ha nem teszed meg, nem érzem magam annyira szeretve, mint amennyire szeretném.” Ez olyan elvárás, amelyben Marco nem jöhet ki jól a helyzetből, és akár erős bűntudat is támadhat benne. Előfordulhat ugyanis, hogy

ha a számunkra fontos emberek azt vetik a szemünkre, hogy nem érzünk úgy, ahogy szerintük kellene, bűnösnek fogjuk érezni magunkat amiatt, hogy „képtelenek” vagyunk a megfelelő, „igazi” érzések átélésére.

Egy másik pár női tagja hasonlókról számolt be. Luisa így mesélt Oscarról: „Ő nem érez irántam úgy, ahogyan én iránta, mert amikor összeveszünk, nem úgy reagál, ahogyan én. Én nagyon szomorú vagyok, ő viszont nem, csak hallgat és távolságtartó. Tehát valójában nem is törődik velem annyira, mint én vele.” Luisa nehezen értette meg, hogy az érzelmeket nem lehet parancsra előidézni, és ha elvárja Oscartól, hogy egy bizonyos érzést éljen át, azzal csupán bűntudatot és ellenállást vált ki belőle.

A párkapcsolatokban tehát úgy is működésbe léphetnek ezek a dinamikák, hogy a felek nincsenek teljesen tudatában a hatásuknak – így történt Lídia és Marco esetében is a virágokkal. De mit tehetünk, ha ilyen helyzetbe kerülünk? Hogyan tovább, amikor úgy érezzük, hogy sarokba szorítottak bennünket? Ezt vizsgáltuk meg Marco és Lídia kapcsolatában is: rávilágítottunk arra, milyen ellentmondás rejlik Lídia Marco felé intézett kérésében. Megmutattuk, hogy Marco bármelyik lehetőséget választja, veszít: ha virágot hoz Lídiának, a gesztus nem lesz spontán; ha nem hoz, akkor Lídia úgy érezheti, hogy Marco érzelmileg nem reagál megfelelően az igényeire. Akkor hát mi a megoldás? Lídia felismerte, hogy a kérése bizonyos értelemben teljesíthetetlen, ezért talán érdemes lenne újragondolnia azt.

Luisának nehezebb volt megbékélnie azzal a gondolattal, hogy nem a leghatékonyabb stratégia, ha az Oscarral való kapcsolatát a saját érzelmei alapján ítéli meg. Ez ugyanis nem segít abban, hogy elfogadja és érvényesnek tekintse Oscar saját érzéseit, amelyek különböznek az övéitől. Ehelyett arra volt szükség, hogy fokozatosan megismerkedjen Oscar érzelmi világával, amelyben nagy a különbség aközött, amit Oscar belül átél, és amit szavakba tud önteni vagy tudatosan fel tud ismerni.

Luisa lassan megértette, hogy bizonyos szempontból Oscar „önmaga számára is ismeretlen” és nem színlel. Nem akarja elhagyni Luisát, sőt továbbra is szeretné szeretni őt. Ahhoz azonban szüksége van arra, hogy újra kapcsolatba kerüljön saját belső élményeivel, és újra felfedezze érzéseit, szükségleteit és félelmeit anélkül, hogy attól kellene tartania: elítélik, amiért a belső világát másképp kezeli, mint Luisa. Sőt, azzal, hogy Luisa elfogadja és érvényesnek tekinti Oscar sajátos működésmódját, lehetővé teszi számára, hogy lassanként megnyíljon egy újfajta kapcsolódás felé. Pontosan ezt fogalmazza meg Carl Rogers pszichológus híres paradoxona is:

Abban a pillanatban, amikor olyannak fogadsz el, amilyen vagyok, képessé válok a változásra.