Létezik-e iskolafóbia?

Olvasási idő: 7 perc

A nyár folyamán egy tanár barátommal beszélgetve hallottam először az iskolafóbia kifejezést. Barátom arról számolt be, hogy tanítványai között egyre gyakoribb, hogy képtelenek bejárni az iskolába, ha pedig mégis bent vannak, gyakran pánikrohamokkal küzdenek. A szeptember eleji iskolakezdési hajrában megkerestem Gyüre Tamás klinikai szakpszichológust, hogy megértsem, miről is van szó.

Valóban létezik ilyen betegség?

Gyüre Tamás: A jelenség valós, és az elmúlt években egyre gyakoribb. Ugyan ilyen elnevezésű hivatalos betegség nem létezik, nincs ilyen BNO-kód (Betegségek Nemzetközi Osztályozása), de így szoktuk hívni azt, amikor egy gyerek huzamosabb ideig nem jár iskolába anélkül, hogy körülhatárolható krónikus betegsége lenne.

Fóbiáról akkor beszélünk, ha valami – egy tárgy, egy helyzet – irracionális félelmet kelt valakiben, azaz jobban fél az adott dologtól, mint az indokolt lenne. Ilyen fóbia például a tériszony, vagy tipikus a pókoktól való fóbiás félelem. Sokszor már az is heves érzelmeket vagy testi tüneteket produkál, ha az illető csak rágondol, hogy neki mondjuk meg kell fognia egy pókot, vagy nyilvánosság előtt kell megszólalnia.

Az iskolától való irracionális félelem leginkább az úgynevezett agórafóbiával rokonítható, amikor az okozza a szorongást, hogy valaki a figyelem középpontjába kerül. A természetes reakció pedig erre az, hogy az illető kerüli ezeket a helyzeteket.

Így aki az iskolától fél, az mindent kitalál, hogy ne kelljen odamennie.

Míg azonban az nem szokott nagyobb gondot okozni, hogy valaki igyekszik elkerülni mondjuk a repülővel való utazást, addig az iskolába nem járás súlyosan károsítja a hétköznapokat, sőt törvényileg is nehezen kivitelezhető. Ilyenkor a gyermek vagy a fiatal elszigetelődhet a kortársaitól, illetve tanulmányaiban is jelentősen lemaradhat…

Mik a tünetei az iskolafóbiának?

Gy.T.: Kezdődhet úgy, hogy a diák valami betegség miatt kimarad egy időre az iskolából, és utána képtelen visszatérni. Minden reggel hasfájásra, hányingerre panaszkodik, de a tünetek, miután megkapta az engedélyt a szülőtől, hogy otthon maradjon, eltűnnek. Vagy idővel azt vesszük észre, hogy egyre nehezebben kel fel reggel, sokkal lassabban, nehezebben készülődik össze, elkésik az iskolából.

A pszichoszomatikus tüneteknél először persze ki kell vizsgálni, hogy valóban a szorongás okozza-e, és nincs-e valami testi betegsége.

Leggyakrabban az történik, hogy ezek a tünetek, ha a szülő szeretettel, de határozottan elküldi a gyerekét iskolába, ott helyben már megszűnnek. Ha nem, akkor viszont érdemes utánajárni, hogy mi is bántja az iskolást.

Mi áll a szorongás hátterében?

Gy.T.: Kisiskolás korban a szorongást általában a szülőtől való elszakadás okozza, és ezt sajnos felerősíti, hogy általában maga a szülő szorong, nem tudja elengedni a gyerekét, lehet, hogy neki magának rossz élményei fűződnek az iskolához, vagy más miatt tartja fenyegetőnek, hogy a gyereke egyedül legyen az iskolában. Ezt persze megérzi a kisgyerek, és ő se érzi magát biztonságban. Ezek a szülők gyakran megengedik, hogy a gyerek otthon maradjon, azzal hitegetik magukat, hogy „jó, ma maradj itthon, majd holnap megpróbálsz bemenni”, és aztán azzal szembesülnek, hogy képtelenek visszavinni a gyereket az iskolába. Nem tudja felkelteni reggel, ha mégis felkelti, akkor dühöng, nem öltözik fel, agresszívan reagál, a szülőnek nyilván be kell valahogy menni munkába, és sokszor egyszerűbb rábízni valakire a gyereket, mint harcolni vele. A helyzet így súlyosbodik egyre jobban, míg a hiányzások olyan mértéket öltenek, hogy akár a gyermekvédelmet is be kell vonni.

Nagyobbaknál jellemzőbb, hogy iskolai zaklatás áll a háttérben akár az osztálytársak, akár más iskolatársak részéről, de sajnos már kicsiknél is előfordul. Hallottam például olyat hogy a nagyok nem engedték be a kicsiket a mosdóba, vagy lezavarták őket a focipályáról.

Az is lehet, hogy egy tanár megalázza a diákokat, félelemben tartja őket. Ha a szülő és a gyermeke között bizalomteli a kapcsolat, akkor van rá esély, hogy a gyerek beszámol az őt ért sérelmekről, és így a szülő segíthet a helyzet megoldásában. Itt fontos, hogy ne vonjuk ki azonnal a gyereket a kisebb kortársi konfliktushelyzetekből, tehát ha lehet, akkor inkább megküzdési módokat tanítsunk neki, és ne azonnal az osztály- vagy iskolaváltás mellett döntsünk. Persze, ha tekintélyszemély részéről éri bántás, akkor nem elvárható, hogy egy gyerek kiálljon magáért, a szülőnek kell tisztáznia a helyzetet a tanárral, ha lehetséges.

Sajnos az is előfordul, hogy az iskola nem partner, afelé tolja a szülőket, hogy a problémás diákot tartsák otthon, sőt néha tőlünk, szakemberektől is azt várják, hogy adjunk papírt, hogy a gyerek inkább ne járjon közösségbe.

A gyerekek pedig nagyon jól ki tudják használni a lehetőségeket: rájönnek, hogy ha rosszalkodnak – dührohamot kapnak, dobálják a székeket vagy más súlyos fegyelmezetlenséget követnek el – akkor hívják a szülőt, hogy vigye őt haza. S ezzel tulajdonképpen jutalmazzák a viselkedését, hiszen pont ezt akarja elérni.

Ahhoz, hogy ne eszkalálódjon a helyzet, az elején kell szeretettel, de határozottan fellépni,

elmagyarázni, hogy iskolába járni kötelező, és hogy milyen következményei lehetnek, ha nem hajlandó. Illetve utána kell járni, hogy mi okozza konkrétan a túlzott mértékű szorongást.

Néha már jelentős hiányzás halmozódik fel és – főleg a nagyobbaknál – a szigorúbb fenyegetés segít túllendülni, a szülő és a gyerek is rájön, hogy valamit lépni kell, ha például azzal szembesítik a gyereket, hogy ha nem hajlandó iskolába menni, akkor pszichiátriára kell őt vinni kivizsgálásra. Az is szükséges volna, hogy az iskola időben jelezze a szülőnek, ha a gyerek túlságosan visszahúzódó, nem mer kezdeményezni, mert ez mind a szorongás jele lehet.

Ezek szerint az iskolától való szorongásnak mindig van konkrét kiváltó oka?

Gy.T.: Általában mindig van valami körülhatárolt tényező, bár gyakran rejtve marad. Előfordul, hogy hiába vált iskolát a gyermek, a szorongás és a félelem egy rövid javulási időszak után visszatér. Ez már valószínűleg egy kezdődő hangulatzavar vagy más pszichés betegségnek a jele. Ilyenkor mindenképpen szakemberhez kell fordulni.

Általában a fóbiákat először nem gyógyszeresen szoktuk kezelni, hanem inkább kognitív viselkedésterápiás tervet szoktunk felállítani és szépen lassan visszaszoktatjuk a gyereket az iskolába. Ehhez elengedhetetlen a szülő és az iskola együttműködése is. Vannak súlyosabb állapotok is, amikor már annyira agresszívvá válik valaki, annyira nem tud bemenni az iskolába, hogy például megveri a szülőt otthon, meg hasonlók. Ilyenkor már kell gyógyszeres terápia, gyerekpszichiátriai kivizsgálás.

Budapesten, a Heim Pál Kórházban létrehoztak kifejezetten arra egy osztályt, hogy azokat a fiatalokat fogadják, akik már több mint fél éve nem járnak iskolába. Ez is mutatja a probléma súlyát. Komoly programot dolgoztak ki, a gyerekekkel egy terápiás team foglalkozik.

Mi az a konfliktus szint, amit még el lehet várni, hogy elviseljen egy gyerek?

Gy.T.: Az se jó megoldás, ha minden konfliktushelyzettől meg akarjuk óvni, és rögtön átvállaljuk a nehézség megoldását azzal, hogy szülőként bemegyünk az iskolába beszélni a tanárokkal vagy felvetjük, hogy keressünk másik iskolát, de nyilván az se jó, ha végletekig hagyjuk őt szenvedni egy szituációban.

Én csak nagyon végső esetben szoktam javasolni iskola- vagy osztályváltást, mert ez inkább az elkerülést erősíti a gyerekben és a szülőben, hogy ha nem tudjuk megoldani itt, akkor megyek a következő helyre, aztán megint megyek, megint megyek…

Ha olyan szintű a szorongás, ami meghaladja a gyerek és a szülő megküzdési képességét, akkor érdemes pszichológushoz fordulni,

aki eldönti, hogy szükség van-e valamilyen terápiára, szorongáscsökkentő módszereket tud mutatni a gyereknek. Ha mindez nem segít, akkor valóban érdemes az iskolaváltáson elgondolkodni.

Apaként és szakemberként hogy látod, a magyar iskolarendszer mennyiben súlyosbítja a szorongásos jelenségeket?

Gy.T.: Kétségtelenül elég sok terhet rak a gyerekekre az iskola és nagyon nehéz éveken át fenntartani a motivációjukat, hogy legyen kedvük még áprilisban vagy májusban is iskolába járni. Iskolánként nagyon változó lehet a hangulat, de alapvetően erős a teljesítménykényszer. Fontos lenne, hogy legyen elég iskolai szociális munkás, iskolapszichológus, akik hamar észlelik a problémákat és helyben tudnak segíteni. Jónak tartom, hogy most az oktatás-irányítás arra törekszik, hogy csökkentsék a terheket főleg a kisebbek számára.

A mi gyerekeink most örömmel indultak iskolába, de ez általában két-három hónapig tart ki magától, utána már segíteni kell nekik jutalommal, biztatással, közös célkitűzéssel.

Hogyan lehet a gyerekeket úgy motiválni, hogy ez ne a teljesítménykényszert növelje? Hogy ne azt érezze a gyerek, hogy „nem elég, hogy az iskolában elvárják tőlem, hogy teljesítsek, de még a szüleim is azt akarják, hogy jó tanuló legyek és még örüljek is neki?“

Gy.T.: Nagyon sok minden a szülő-gyerek kapcsolaton múlik, mert a gyerek annak fogad szót, és annak tanul, akit elfogad és szeret. Ha jó a szülő-gyerek kapcsolat, és bizalmi a légkör, akkor általában könnyen lehet motiválni a gyerekeket. Jobb, ha nem kifejezetten tárgyi jutalmat ígérünk, hanem inkább bizonyos tervet állítunk fel, pontrendszert, amit ha teljesít, akkor elmegyünk együtt valami izgalmas programra vagy ehhez hasonló. Nagyobbaknál már lehet konkrét célokat kitűzni, például hogy mit kell elérni ahhoz, hogy felvegyék abba az iskolába, ahová leginkább szeretne menni. Ugyanígy a sport vagy a zene kapcsán is.

A mai fiataloknak nagyon kellenek a konkrét célok,

hogy ezzel meg ezzel az erőbefektetéssel mit tudok elérni. Az alfa generációnak konkrétan meg kell fogalmazni, hogy ez és ez azért van, és ezért kell csinálni… és akkor ők ezt megértik. Azt viszont nem fogadják el, hogy mindenből egyformán jól kelljen teljesíteni. A gimnazisták már szinte 9. osztálytól elkezdik számolgatni, hogy melyik tantárgy fog beszámítani az egyetemi pontjaikba és csak azokra koncentrálnak. Kevésbé zavarja őket, ha a számukra nem fontos tantárgyakból rosszabbak a jegyeik. Ez is egyfajta önvédelem a túlterheltség ellen.

Inkább a szülőknek nehéz elfogadniuk, hogy már nincs akkora mítosza a kitűnőségnek, a tiszta jeles bizonyítványnak, mint régen. A mai diákok viszont jók abban, hogy távlatokban, céltudatosan tudnak gondolkodni.