Hogyan bocsássunk meg tiszta szívből?

Olvasási idő: 6 perc

“Az úr maga elé hívatta szolgáját, és így szólt hozzá: Te gonosz szolga! Kérésedre minden adósságodat elengedtem. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én is megkönyörültem rajtad? Ezzel az úr haragjában átadta a poroszlóknak, míg meg nem fizette mind, amivel tartozott. Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének” (Mt 18,32-35). Ezzel zárja Jézus a példabeszédét a megbocsátásról.

Tudjuk, hogy meg kell bocsátani a másiknak, sőt nem csak egyszer, hanem hetvenszer hétszer (Mt 18,22). A Miatyánkban is szinte naponta elmondjuk, hogy “Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!” A probléma azonban nem az, hogy ne tudnánk, hogy meg kell bocsátanunk. A nehézséget inkább az okozza, hogy nem igazán tudjuk, hogy miként is cselekedjünk, vagy mit is jelent megbocsátani!

A kisebb dolgokat könnyebb elengedni. Amikor azonban valaki érzelmileg kilenget és igazságtalanságnak élünk meg valamit, a hiúságunk gombját nyomják meg, vagy nagyon fájdalmasan megaláznak, akkor igazán húsba vágóvá válik a dolog!

Mi történik ilyenkor bennünk?

Talán már megtapasztaltuk, hogy időnként azért nem tudunk elindulni a megbocsátás folyamatában, mert már az elején elakadunk. Hiszen a nulladik, de elengedhetetlen lépés az, hogy megengedjük magunknak, hogy dühösek vagyunk, vagy haragszunk a másikra. Mert ha ezt „jó keresztényként” nem tudjuk megengedni magunknak mondván „Mi nem haragudhatunk az embertársainkra!”, akkor már itt befagy minden. Pedig az érzéseket nem lehet megkérdőjelezni és nem is lehet azt mondani nekik, hogy ne legyenek. Az érzés az egyszerűen van!

Ezért nem vigasztal meg senkit, ha azt mondják neki, hogy ne legyen szomorú, vagy ne aggódjon! Ezek az érzések ott léteznek bennünk! A kérdés, hogy mit kezdünk velük? Benne ragadunk az önsajnálatban, és örökös áldozattá, mártírrá válunk, vagy további negatív gondolatokkal még lejjebb húzzuk magunkat?

Ilyen érzés a harag is. Nem bűn az, ha haragszunk. De nem mindegy, mit teszünk a haragunkkal. Vajon bosszút forralunk, és csúnyán visszavágunk a másiknak, ”ha nekem fáj, akkor fájjon neki is alapon?!

Meg tudjuk-e engedni magunknak, hogy dühösek legyünk a másikra, anélkül, hogy lelkiismeret-furdalásunk lenne? Sajnos enélkül nem tud elindulni a megbocsátás folyamata, ami végül őszinte szabadsághoz vezethet majd. Mert addig csak magunkat kötözzük a másikhoz.

Nem könnyű felismerni és elfogadni, hogy sérülés történt, és megfogalmazni, hogy csalódottság, szomorúság és mélységes fájdalom van bennünk. Pedig mindez természetes folyamat.. Komoly pszichiátriai betegség lenne, ha mindezt nem éreznénk.

Sokan félreértik a bibliában például, hogy “A düh és a harag egyaránt utálatos, csak az ragaszkodik, hozzá, aki bűnös” (Sir 27, 30). Ez nem azt jelenti, hogy ha haragszunk, akkor bűnösök vagyunk, hanem aki ragaszkodik a haragjához, annak valami sebzettsége, sérelme van, ami miatt dédelgeti a haragját. A haraghoz, a sértettséghez való ragaszkodás szépen bele tud minket ragasztani az önsajnálatba vagy a bosszúvágyba, és nem enged szabadon fejlődni.

Hitéletünk fejlődésének szempontjából is fontos, hogy megtapasztaljuk-e, hogy vegyes érzéseket (harag, boldogság stb.) táplálunk Istennel kapcsolatban. Ez ugyanis azt jelenti, hogy kapcsolatban vagyunk Vele! Ha tudunk haragudni Istenre, az azt jelenti, hogy Ő belépett a mi valóságos életünkbe. Ameddig le vannak tiltva az érzések bennünk, addig Ő nagyon is kívül van a játéktéren. Nem része az életünknek, nincs benne otthon.

Ezért történik aztán az, ha nem haragudhatunk másokra, mindig pályán kívülinek érezzük magunkat a kapcsolatainkban is. Még büszkén okoskodhatunk is, akár a farizeusok, elhitetve magunkkal, hogy mi különbek vagyunk a csapatjátékban fellökött, az indulatait éppen megélő játékosnál. Közben persze ijesztő is lehet, hogy megtapasztaljuk a belőlünk is kitörő indulatokat. De érzések nélkül nincs igazi kapcsolat.

Ezek után jön a következő lépés, aminél jó lehet, ha van emberünk, aki kísér minket a megbocsátás egyáltalán nem könnyű útján. Érdemes ránézni, és megtalálni, hogy miért pont ez a dolog érintett minket ilyen mélyen érzelmileg? Egy másik esemény esetleg egyáltalán nem okoz ilyen sebet. Miért váltott ki belőlem ez ekkora indulatot?

Ha ezt a két megbocsátást megelőző, tisztázó részt meg is léptük, még egyáltalán nem biztos, hogy tisztában vagyunk azzal, mit is jelent megbocsátani! Olyan sok téves hiedelem kering a köztudatban. Ilyen például: Ha idővel elfelejtjük, akkor igazán megbocsátottunk. Sajnos a megbocsátás nem jelent felejtést. Ha igen, akkor az egy tudatalatti elhárító mechanizmus, ami hosszú távon nem túl egészséges.

Vagy addig kell rágnunk, és átfogalmaznunk a történéseket, míg fel nem mentjük a másikat az alól, ami történt. De hát nem lehet meg nem történtté tenni a dolgot!
De félreérthetjük úgy is, hogy azzal, hogy megbocsátunk, akkor újra és újra ki kell tennünk magunkat annak, hogy ez megint megtörténhessen? Hiszen így megerősítjük a másikat, hogy velünk bármit megtehet.

Van, aki úgy gondolja, hogy a megbocsátást éreznie kell, pedig lehet hogy ez soha sem következik be, hiszen a sebzés olyan mélyen érintette érzelmileg (pl. koncentrációs táborok túlélői). A megbocsátás ugyanis nem érzelem, hanem tudatos döntés.

Következő lépésként arra érdemes ránézni, hogy mit okozott bennünk a másik cselekedete? – Lehet, hogy az adott történést csak mi éltük meg így, de épp az imént mondtuk, hogy az érzéseket nem lehet megkérdőjelezni! Ha tehát valaki úgy érzi például, hogy a szülei jobban szerették a testvérét, mint őt, akkor mivel ő így érzett, akkor ezt fontos nevén nevezni. Hiszen a fájdalom, a csalódottság, és más egyéb érzések elfojtva bennünk voltak és hatással lehettek az életünkre, torzíthatták az énképünket, befolyásolhatták a döntéseinket és emiatt tovább okolhatjuk a másikat, mondván minden miatta van.

De ezt most el szeretnénk már engedni, és meg akarunk bocsátani.

Ehhez a tudatos döntéshez jó, ha egy kicsit is megsejtjük mekkora árat fizetett Isten azért, hogy megmutassa nekünk milyen nagy az Ő irgalma, és megbocsátása. Aki ezt igazán megtapasztalja, és át is érzi, az nem tud nem nagylelkű lenni a másikhoz. Az evangéliumi szívtelen szolga történetében – Mt 18, 21-35. – a szolgatársak ezért is szomorodtak el, hogy társuk, akinek annyi mindent elengedett az ura, azt a keveset, amivel szolgatársa neki tartozott, nem tudta elengedni.

A megbocsátás nem hoz létre kapcsolatot, csak elengedi, hogy a mi hátizsákunk könnyebb legyen. A saját lelkünk szabadsága érdekében elengedjük a bosszút! Tudatosan hozunk egy döntést, hogy oda visszük a minket megbántó személyt az Úr ítélőszéke elé, és mi kijövünk a tárgyalóteremből. Nem vádaskodunk,és nem kívánjuk a vérét! A bíráskodást és az ítéletet az Úrnak adjuk át. Ez az ami szabaddá tesz minket, a mi részünkről eltépjük az adósság levelét. Velünk is nagyon irgalmas az Úr, jobban járunk, ha az igazságos és irgalmas Isten kezébe tesszük le embertársunkat, és nem mi számoltatjuk el!

A kapcsolat helyreállítása, a kibékülés viszont csak akkor lehetséges, ha a másik fél is megbánta a tettét, és megbízhatóvá vált. De megbocsáthatunk valakinek úgy is, hogy a jövőben nem engedjük őt közel magunkhoz, mert az illető közelsége veszélyes vagy mérgező ránk nézve (például bántalmazó kapcsolatban.)

Zárásként, ha a harag hosszú ideje rágja a lelkünket, Szent Ignác radikális időbeli távlatot javasol, vagyis arra biztat, hogy képzeljük el magunkat a halálos ágyunkon, az utolsó óránkban. Visszatekintve az életünkre, mennyire fog számítani ez a konkrét sérelem? Akarjuk-e ezt a haragot magunkkal vinni az utolsó pillanatig? Ez a technika segíthet a helyére tenni a dolgok valódi súlyát.