„Ha egész nap szeretsz, akkor este érzed Isten jelenlétét” – interjú Paksy Eszterrel

Olvasási idő: 5 perc

Ha egy szóban kéne megfogalmaznia, mi ő, azt mondaná, fordító. „Azt mindenki érti”. Paksy Eszter olasz és francia szövegeket ültet át magyarra, de németül és angolul is beszél. Önkritikus, de saját bevallása szerint az Igino Giordaniról szóló könyv fordításával elégedett volt. Amúgy és nem mellékesen ötgyermekes családanyaként kiadóvezető az Új Városnál, ahol immáron 25 éve dolgozik. Erre a munkájára misszióként tekint. „Egy szemléletmódot képviselünk és terjesztünk.”

A munkád során mi van a homlokteredben?

Azt szeretném, hogy értelmes és hasznos legyen, amit csinálok.

Ezt a hétköznapokban is meg tudod tapasztalni?

Volt olyan balatoni élményem, amikor este, a boltból hazafelé sétálva éreztem, hogy ez egy kegyelmi nap volt. Ha egész nap szeretsz, akkor este érzed Isten jelenlétét.

Hogyan fordultál a fordítás felé?

Amikor az első gyerekünket vártam, akkor szerettem volna szellemi elfoglaltságot is mellette, ezért beiratkoztam egy doktori képzésre.

Mit szeretsz ebben a tevékenységben a legjobban?

Eleinte a fordítás mibenlétére vonatkozó kérdések érdekeltek, de aztán felfedeztem, hogy a konkrét nyelvi elemzés milyen érdekes tud lenni. Például, hogy amikor van egy szöveg, amit nem mindegy, hogy ki írt, akkor azt az egyedi hangvételt hogyan lehet minél nagyobb arányban átültetni egy másik nyelvre.

Mi van az érem másik oldalán?

A mindennapok szintjén az, hogy a feladat kezdete mindig nehéz, mert rá kell hangolódni a szerzőre. Tágabb perspektívában pedig az, hogy ennek a szakmának a létét is veszélyezteti a mesterséges intelligencia, de úgy vagyok vele, hogy valakinek azt is fejlesztenie kell.

Van ilyen ambíciód?

Nincs. Az én erősségem a szövegértés. Ritkán értek félre egy megfogalmazást és bonyolult összefüggéseket is megértek. Ugyanakkor a magyar nyelv bravúros használatában kevésbé vagyok ügyes.

Hogyan jutottál el erre a szintre?

Sokat olvastam franciául és olaszul. Spanyolul és németül is szoktam, pedig ezeket a nyelveket nem beszélem olyan jól.

Volt kedvenc tanárod vagy mentorod?

Magyarországon a fordítástudomány területén Klaudy Kinga neve az első, az Új Város munkák során pedig Tóth Palkótól tanultam sokat. Vele és másokkal a mai napig segítjük egymást azzal, hogy olykor egymás fordításait javítjuk. Itt nem arról van szó, hogy a „jobb” javítja a „rosszabbét”, mert én is elkövetem azokat a hibákat, amiket a másikéban azonnal észreveszek. Szeretem ezt az önreflexív aspektust, mégsem tettem rá az egész életemet.

Miért nem?

Egyrészt diákként a nyelvtanóra engem sem érdekelt. A saját nyelvünk vizsgálatát és megértését nem sikerül izgalmassá tennie a közoktatásnak, mert csak a szabályokkal és a lexikális tudással foglalkozik. Úgy tekintenek a nyelvre, mint egy fizikai valóságra, holott ez egy évszázadok során kialakított értelmezési keret, ami messze nem olyan egzakt, amilyennek beállítják. Másrészt hiányzott belőlem a tudományos elhivatottság.

Mégis eljutottál a tudományos fokozatig.

Igen, mert kíváncsi voltam rá, hogy a fordítás képes-e hitelesen közvetíteni azt a hangot, amelyen a szerző beszél, ezáltal azt az képet, amit önmagáról közvetít. Az értelmezés folyamata érdekelt, a szerzői és az olvasói szerepek, melyeket francia publicisztikai szövegeken keresztül vizsgáltam.

Tolmácsolást is vállalsz?

Néhány találkozón igen, de az egy másik terület, amit nem tanultam. Viszont végeztem egy kutatást a Fokolárban 2015-ben arról, hogy miként működik a tolmácsolás a nem professzionális, önkéntes közegben: milyen azt ezt végzők attitűdje és hogyan érzik magukat benne.

_{Kapás Orsolya kolléganővel az Új Város irodájában}

Milyen válaszokat kaptál tőlük?

Úgy álltak hozzá, hogy tudnak valamit, amit felajánlhatnak a közösség számára. A legtöbben jól át tudták vinni a folyamatra a lelki szemléletet – eggyé válás, szolgálat –, miközben ezt a munkát senki sem érezte nyűgnek, holott szinte szünet nélkül dolgoztak.

A profik milyen időközönként váltják egymást?

20 perceként. Szintén a munkájukat segíti, ha egy strukturált, vázlatpontokban előre leadott, nem túl hadaró élő beszéddel van dolguk. A felolvasott szöveget is nehéz fordítani a mondatszerkezetek összetettsége miatt. Ezen kívül sokat számít a kontextus ismerete és az előzetes készület. Emiatt a mi berkeinkben is fontos lenne az előadók felkészítése arra, hogy megkönnyítsék a fordítók dolgát.

Részben más téma: beülnél még az iskolapadba?

A teológiára jó lenne beiratkozni – talán majd friss nyugdíjasként.

Jut eszembe: dolgoztál tanárként?

Nyelviskolákban oktattam franciát, de sosem éreztem magam valódi tanárnak. Engem az új dolgok megismerése érdekel. A módszertan hidegen hagyott.

Mi az, amire mégis felkaptad a fejedet abban az időszakban?

Elképedve tapasztaltam, hogy felnőtt emberek, akik fizetnek azért, hogy tanuljanak, puskáznak egy kis dolgozat közben. A közeg visszaviszi az embereket a gyerekkorba, a régi reflexeket hozza elő belőlük.

Rájuk szóltál?

Dehogy… Az is érdekes volt, hogy kit milyen szándék hozott oda. Az egyik óra után odajött hozzám egy srác. Felhúzta a pólóját és megkérdezte tőlem, mit jelent a karjára tetovált szöveg. „Le diable est avec nous.” (Az ördög velünk van.) Mondta, hogy ez a francia idegenlégió jelszava. Azért jött, hogy bekerüljön oda.

_{Franciaországban az idősekkel, önkéntes látogatóként}

Te mikor jutottál ki először Franciaországba?

Már középiskolás koromban többször voltam ott. Aztán egyetemistaként megismertem egy francia alapítványt, a Petits Frères des Pauvres-t, akik elsősorban magányos idősekkel foglalkoznak, a részükre szerveznek önkéntes látogatókat, és nyaranta külföldieket is fogadnak. Fontos volt nekem a kapcsolat az idősekkel és a segítő társakkal. Évekig visszajártam hozzájuk, még közvetlenül az esküvőm előtt is. Többnyire a fővárosi agglomerációban dolgoztam, de egyszer a Loire folyó mentén, máskor Normandiában is jártam. Ezek nagyjából kéthetes turnusok voltak, az elején 1–2 napos felkészítéssel.

Magyarországra visszatérve, a férjeddel hol ismerkedtetek meg?

Gáborral egy szilveszteri összejövetelen találkoztunk, a Pótkulcs nevű sörözőben. A társaságból valaki mondta, hogy van egy jó buli a Baross utcában, ezért vagy másfél kilométert sétáltunk, ami alatt végig kettesben beszélgettünk.

Manapság is szoktatok kéz a kézben andalogni?

Egy időben együtt pingpongoztunk, aztán elkezdtünk futni. Azóta heti háromszor körözünk reggelente a Városligetben. Mindezt úgy, hogy alapvetően úszni szeretek, Gábor meg biciklizni.

Van családilag közös kedvtelésetek?

A kirándulás meg a társasjátékozás, bár utóbbiban csak a többiek miatt veszek részt, amikor részt veszek. Az együttlét motivál, nem az, hogy nyerjek. Amúgy a gyerekekre is érdemes hallgatni.

_{Túrázás a családdal}

A taktikázásban?

Nem feltétlenül. Fülöp fiam 5 éves lehetett, amikor kirándultunk. Elhaladtunk egy kertkapu mellett, amin angolul felirat virított. Kérdezte tőlem, hogy mi van odaírva. Mondom az, hogy ne parkoljanak oda. Mire ő: magyarul ez úgy lenne kiírva, hogy kérem, a kijáratot hagyják szabadon.