Főnökből vezető

Olvasási idő: 4 perc

A szeretett személy kereszthalála után Simon Péter zavarban van, meginog a hitében, ő, a szikla, akinek másokat kellett volna vezetnie, ürességet érez, nem tudja, mit tegyen, a hang elhallgatott. Levegőváltozásra van szüksége, muszáj valamivel foglalkoznia, ami leköti a gondolatait, ami megmozdítja ezt a terhet jelentő, hatalmas férfitestet. Így szól a tanítványokhoz: „Megyek halászni.” (Jn 21,3)

Mintha azt mondaná: ki kell értékelnem a dolgot, ki kell lépnem ebből a kábultságból, amely mindannyiunkat a földhöz szegez, és mivel nem tudom, hol kezdjem, azt teszem, ami számomra a legegyszerűbb: halászni fogok. Mint amikor egy rossz hírt meg kell emésztenünk, és nekilátunk egy étel elkészítésének, olyan munkába fogunk, amihez értünk vagy elmerülünk valamilyen kézműves tevékenységben, amit szeretünk… Azért, hogy visszatérjünk a valóságba. Hogy kiutat találjunk a szívünk viharából, a száguldó képzeletünkből, a kábulatból, amely még nem vált félelemmé. Hogy megpróbáljunk újból kapcsolódni az élethez.

Míg Péter a gondolataiba zárkózva néhány lépéssel eltávolodik, a tanítványai kezdeményeznek: maguk is bizonytalanul, de Péterért aggódva utolérik őt. Hisznek benne, a tervében, az egész együtt megtett útban… jól ismerjük egymást, szeretjük egymást akkor is, ha időnként összezördülünk. A tanítványok szívét is ez a hév járja át: „Veled tartunk mi is.” Talán hozzáteszik: „Nem kérsz tőlünk semmit, lehet, hogy inkább egyedül maradnál, mi viszont egy kicsit aggódunk érted, és bár te vagy a főnök, hiszen Jézus téged nevezett ki a főnökünknek, a közeledben kell maradnunk. Mégis mihez kezdenél nélkülünk? Mostantól összetartozunk.”

Egy halászással töltött eredménytelen éjszaka után a Feltámadott megjelenik a parton, Péter pedig a vízbe ugrik, hogy kiúszva minél hamarabb csatlakozzon hozzá. „A többi tanítvány követte a bárkával.” (Jn 21,8) A tanítványoknak ebben a hozzáállásában fontos dolog rajzolódik ki: tisztelet aziránt, akinek elsőnek kell lennie, akinek előre kell mennie, akinek utat kell nyitnia. Mindannyian készek voltak rá, hogy vízbe ugorjanak, mindannyiukban ott volt a vágy. Mégsem tette meg senki.

A nagy krízis után Péter új hivatása csodálatos közös cselekedetből születik meg: a tanítványok a „helyére teszik”, a felelősükké „kreálják”,

és engedélyezik számára, hogy hitelesen nyilvánuljon meg immár mint az a valaki, aki a születő csoport felett hatalmat kapott.

Van valami gyönyörű ebben az egyszerű gesztusban, ebben a visszafogottságban, amit az apostolok tanúsítanak. Hallgatólagos csend és egyetértés van közöttük, amely teret enged, és amely által megmutatkozik tanítványi méltóságuk: tudják, hol a saját helyük, és következésképpen a helyére teszik azt is, aki az ő vezetésükre ki lett jelölve.

Ahelyett, hogy mindent tőle várnának, ahelyett, hogy követelőznének vele szemben, ahelyett, hogy kritizálnák, amiért rosszul csinálja, a tanítványok az embert látják benne, sebezhetőségében és elhivatottságában. Szívük hevében megtalálják a helyes választ a különféle helyzetekre: egyrészt odamennek hozzá, megteszik felé az első lépést (kockáztatva az elutasítást), mondhatni kényszerítik, és kockáztatnak, mert egy spirituális megérzésből ráébrednek, hogy Péternek ez jó. Másrészt viszont hallgatnak, hagyják őt cselekedni, miközben megőrzik helyüket mint csendes tanítványok, akik tudják, hogy az események túlmutatnak rajtuk, és hogy a „helyükön” kell maradniuk.

^{Lorenzo Veneziano: Péter apostol tanít (1370 körül)}

Egy vezető elsősorban strukturálisan az (a hierarchia jelöli őt ki), emberileg pedig azok által válik azzá, akik iránt felelősséget gyakorol. A vezető szempontjából a csoport hozzáállása nagy szerepet játszik, abban, hogy képes-e betölteni a szerepét, és hogy ezt bölcsességgel teszi-e. Az alárendelt helyzetben lévők intelligenciáján múlik, hogy megbíznak-e a másikban és segítik-e őt a kibontakozásban és ezáltal a rábízott (kisebb-nagyobb) küldetés megvalósításában. Úgy, hogy közben senki sem veszít a méltóságából – épp ellenkezőleg!

Amikor hagyjuk, hogy egy közösség vezetője teljesen kibontakozhasson, lehetőséget biztosítunk számára, hogy jó döntéseket hozzon a küldetés és a közösség javára.

Ugyanígy, amikor a szülőket hagyjuk érvényesülni a szülői szerepükben, a gyermekeik nagyobb védettséget, iránymutatást és támogatást kapnak.

Mindannyiunk életében vannak olyan felelősök, akikhez kénytelenek vagyunk viszonyulni és akiket nem mi választottunk, akik miatt időnként szenvedünk, akikkel nehéz a kapcsolatunk, akik miatt stresszelünk. Ilyenkor a tanítványokhoz hasonlóan mi is tekinthetünk rájuk jóindulattal, szabadon, hogy meglássuk bennük azt az embert, aki felelősséget hivatott gyakorolni. Ki tudja, talán épp a mi hozzáállásunk segít előcsalogatni olyan váratlan erőforrásokat a másikban, ami arra „hívja” őt, hogy azzá váljon, amit a tekintetünk feléje vetít?

Ebből olyan pozitív folyamat születhetne, aminek során valaki bennünk is felfedezné azt, ami addig csak rejtőzködött mint lehetséges, ki nem aknázott potenciál, s amit ez a külső tekintet megvalósulásra ösztönözne. Így mi magunk is rugalmasabbá, szabadabbá és boldogabbá válhatnánk.

Menjünk hát mi is, szálljunk be Péter bárkájába!